eMBé virtuális könyvespolca

Manapság "divat lett" globalizációellenessé válni: rengetegen leszóljuk a multikat; lesajnáljuk azokat, akik be-betérnek a McDonald's-ba; vagy egy-egy leárazás kapcsán rohannak a plázák butikjaiba. Ám ezzel alapvetően két baj van. Tapasztalataim szerint egyrészről ezen felszínes megnyilvánulások mögött nagyon ritka az érdemi, józan érvekkel is alátámasztható álláspont. Másrészről pedig a kritikusok meglehetősen képmutató módon, ugyanúgy igénybe veszik ezeknek a mamutcégeknek a szolgáltatásait, mint azok, akiket ők szerencsétlen tömegfogyasztóknak titulálnak. Vegyünk csak egyetlen példát alapul! Hány olyan embert ismerünk a saját környezetünkben, akik azért szapulják a Tesco-t, mert valami urbánus legenda nyomán ezt vagy azt hallottak arról, hogy mi történik az áruházak raktáraiban az eladásra szánt termékekkel - de hétvégente maguk is ott kötnek ki hatalmas bevásárlókocsival szlalomozva az egyes árusorok közt? A kettő szervesen összefügg: utóbbi probléma ugyanis az előbbiből ered.

Azok a globalizációellenes nézeteket valló vásárlók, akik a kérdésben elfoglalt ideológiai álláspontjukon túllépve mégis plázákban és hipermarketekben költik el a pénzüket, azért teszik ezt, mert egyszerűen nincs hiteles forrásból eredő, esettanulmányokkal alátámasztott információjuk ezeknek a cégeknek a természetéről. Ezt a problémát igyekszik áthidalni a The Corporation. Ha magamból indulok ki - bár nekem egykori Tesco-árufeltöltőként személyes élményeim is vannak -, sokkal kevésbbé van rám hatással az, ha valaki "az egyik ismerősének távoli barátjától hallott" egy ilyen történetet, mint amikor egy közgazdász professzor által írt, pontos hivatkozásokkal megjelölt és ellenőrizhető munkát olvasok el. Joel Bakan kötete épp ilyen.

A részvénytársasági formák történelmi kialakulásától és intézményi felépítésétől kezdve a demokratikus rendszerekre gyakorolt hatásukon keresztül egészen az általuk alkalmazott különböző marketing technikák ismertetéséig sok mindent felölel a könyv. Nagy előnye, hogy mindezt egyszerű, de annál beszédesebb példákon keresztül mutatja be, így nem kell közgazdásznak lennie az olvasónak ahhoz, hogy átlássa miről is van benne szó. Bakan a kormányzati döntéshozatalra gyakorolot gazdasági nyomást kiválóan szemlélteti például azzal, ahogyan 1934-ben a vezető amerikai gazdasági körök fasiszta puccsot szerveztek Roosevelt elnök ellen az állami beavatkozást szorgalmazó New Deal terve miatt. A módszerek persze idő közben finomultak, és ezzel párhuzamosan egyre eredményesebbek lettek: egy-egy politikai döntés meghozatalát - vagy épp' szabotálását - ma már mesteri szinten űzött lobbitevékenységekkel érik el ezek a részvénytársaságok.

A multik befolyását a társadalmakra vagy a környezetre szintén vizsgálja a kötet: hogy milyen megfontolások alapján dönt egy cég arról, hogy részt vesz-e a társadalmi felelősségvállalásban (értsd kórházakat, iskolákat, hátrányos helyzetűeket támogat), illetve hogy miért váltanak környezetbarát profilra egyes olajvállalatok? Nagy titkot nem árulok el: önös érdekekből.

Azt azért nem árt megjegyezni, hogy - sajnos vagy szerencsére - a kötet nem egy botránykönyv: aki a Tesco Titok amerikai kiadására számít, az ne vegye meg. Sokkal inkább esettanulmányok sorozatáról beszélünk, amelyeket történeti-, intézményi-, és gazdaságfilozófiai megközelítésből vizsgál a The Corporation, amelyből egyébként dokumentumfilmet is forgattak. A szerző nyilván nem váltja meg vele a világot, de arra bőven jó lehet a kötet, hogy akik elolvassák, azoknak nagyobb rálátásuk legyen a nagyvállalatok világára, és ezt követően legalább elgondolkozzanak arról, hogy legközelebb egy hipermarketbe vagy a piacra menjenek-e el egy kilo gyümölcsért.

Az egész A történelem vége, és az utolsó ember c. Fukuyama-kötettel kezdődött. 1992-ben a Szovjetunió felbomlását követően Francis Fukuyama a nemzetközi kapcsolatok alakulása szempontjából felvázolt egy meglehetősen optimista jövőképet. Nézete szerint - melyet később többször korrigált - az amerikai-szovjet versengés kimenetele utóbbi rendszer összeomlásával végérvényesen eldőlt. Ez szerinte nem csak az Egyesült Államok győzelmét hozta a Szovjetunió felett, hanem maga a demokrácia intézménye bizonyult életképesebbnek hosszú távon a diktatúrákkal szemben. (Ebben maximálisan igaza is volt.)

Fukuyama tézise inkább annak nyomán került a figyelem középpontjába, amit ezek után fogalmazott meg könyvében: szerinte ugyanis a bipoláris világrend felbomlásával, a "jó" és a "rossz" küzdelme ért véget előbbi diadlával. Mivel az elmúlt évtizedek során bebizonyosodott, hogy a liberális demokráciának nincs alternatívája, a diktatúrák pedig életképetelenek, ezért bizonyos tekintetben elértünk a történelem végéhez: a demokrácia intézményénél jobbat ugyanis eddig senki nem talált ki, innen politikai értelemben már nincs hova fejlődni. Így ahhoz - vallotta Fukuyama neokonzervatívként -, hogy a világ más részein is eljussanak erre a felismerésre, nincs más dolga az Egyesült Államoknak, mint kiterjeszteni, "exportálni" a demokrácia intézményét azokba az elmaradott országokba, ahol még nincs jelen a népképviselet elve. Ha pedig ez megtörténik, akkor kitör a világbéke...

Samuel P. Huntington elsősorban ennek kapcsán jelentette meg 1993-ban A civilizációk összecsapása? c. értekezését a Foreign Affairs folyóirat hasábjain, amelyet aztán 1996-ban könyvvé bővítve is kiadott. Ennek lett a címe - immár kérdőjel nélkül a végén - A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Mondanom sem kell, hogy Huntington teljesen más - és számomra sokkalta meggyőzőbb - következtetéseket vont le a '90-es évek eleji szovjet összeomlásból, illetve az ezzel párhuzamosan zajló délszláv háborúkból.

Nézete szerint ugyanis a XX. század nemzetközi kapcsolatrendszerét elsősorban az egyes országok ideológiai hovatartozása határozta meg: az egyes hatalmi tömbök aszerint jöttek létre, hogy a tagjai épp a fasizmus/nácizmus, a szocializmus/kommunizmus vagy a szabad világ által preferált liberális demokrácia értékei mentén szerveződtek-e meg. A jövőre vontatkoztatva Huntington azonban azt állítja, hogy az ideológiák századát fel fogja váltani a vallásokon és az újjáéledő nemzeti öntudatokon alapuló civilizációk százada. Szerinte a hidegháború véget értével megszűnik az ideológiai törésvonal (meg is szűnt), ellenben átveszi a helyét több kulturális törévonal. Az új helyzet annyiban összetettebb, hogy míg a XX. század  második felében voltak a liberális demokrácia mellett lándzsát törő nyugatiak, a kommunizmus mellett  kiálló keletiek, és a köztük lavírozó el nem kötelezett semlegesek, addig mostantól nem hogy két főszereplővel, de legalább héttel kell számolni. Az Egyesült Államok és Európa szövetségén nyugvó nyugati kereszténységgel; az Oroszország által vezetett ortodox államokkal; a Kína által dominált keleti konfuciánus erőkkel; a jelenleg még egyértelmű vezető nélküli, de annál meghatározóbb muzulmán országok szövetségével; az India által fémjelzett hindu világgal; a pillanatnyilag még kevésbbé meghatározó fekete Afrikával; és Japánnal, mint meglehetősen egyedi hatalmi pólussal.

Ez utóbbi kivételével tehát nem egyes országokról, hanem civilizációkon belüli államszövetségekről van szó, amelyeket többnyire a közös kultúra és vallás fog össze. Huntington azt boncolgatja kötetében, hogy pl. a radikális népességnövekedést produkáló muzulmán országok, vagy a kiugró gazdasági teljesítményt felmutató Kína miként fogja átrendezni a jelenleg még nyugati dominanciájú világpolitikai erőviszonyokat. Nem mennék bele most ennek részleteibe, hiszen számos kiváló recenzió született már Huntington kötetéről, és egyébként is: kis túlzással minden egyes fejezetének külön blogbejegyzést lehetne szentelni.

Kíváló mű! Huntington rendkívül strukturált és logikus gondolatmenete egy, a társadalomtudományokban kevésbbé jártas olvasó számára is könnyen követhető. Mindemellett a tudományosság mércéjét nyilván messze megüti a Harvard tavaly decemberben elhunyt professzorának legismertebb kötete. Ha az én lelkesedésem nem lett volna elég ízelítő, akkor ajánlom Bodoky Tamás remek cikkét az Indexről.

Az Amerika elolvasását követően véletlenül botlottam bele Mikszáth Kálmán Két választás Magyarországon című kisregényébe. Jónéhány kötetünk van otthon, amelyek amióta csak az eszemet tudom ott állnak valamelyik könyvespolcunkon, vagy szekrényünkön. Ez is egy volt azok közül. Még édesanyám kapta jutalmul általános iskolásként. Én ha csak tehetem, megvásárolom a kiszemelt kötetet, mert egy új könyv illata mindig jó érzéssel tölti el az embert; de egy régi papírkötésű könyvnek ugyanúgy megvan a maga jellegzetes illata, ami szintén kellemes. Az már csak hab a tortán, ha ez történetesen még egy kisebbfajta családi ereklye is.

Két ok miatt álltam neki a műnek: rövid terjedelme tette elsősorban szimpatikussá, másfelől pedig halványan derengett, hogy korábban egy kurzusomon megemlítette valamelyik oktatóm, hogy Mikszáth ezen kisregénye hű lenyomata annak a közgondolkodásnak, amely az akkori politikai elitet övezte, illetve arról ahogy a nép a politikáról, mint "úri huncutságról" vélekedett.

Amire nem számítottam Karánghy Menyhért kétszeri megválasztásának történetében, az a humor. Mikszáth viszont oly' módon írt pengeéles kritikát korának országgyűlési képviselőiről (azaz saját munkatársairól), hogy közben az olvasót is fantasztikusan elszórakoztatja. Finom iróniájával kifejezetten élvezetes olvasmánnyá alakított egy olyan (fiktív) történetet, amely indulatokkal teli, vádaskodó írás is lehetett volna. Minden elismerés megilleti ezért.

Persze a lényeget nem fedte el így sem. Aki akarta, bőven megérthette a mű üzenetét.  És hogy van-e átfedés a két kor politikai elitje közt? Válaszként itt egy részlet a hátoldali ajánlóból: "Milyen ember is ez a Karánghy Menyhért? Elég talán, ha megemlítjük, hogy szélhámosság volt már a házassága is. A legtisztább emberi érzést, a szerelmet is meghamisította fonák gondolkodása: a karrierbe, a képzelt vagyonba szeretett bele, s nem későbbi feleségébe. Egy ravasz stikli ültette a  képviselői székbe, egy jó zsíros vasútépítési panama révén tett szert vagyonra, s egy még körmönfontabb csíny juttatta újabb mandátumhoz. A hamisjátékhoz partnerek is kellenek. Karánghy Menyus a parlamentben találta meg embereit. A parlament pedig az országnak nem lelkiismerete, hanem színháza volt, karzatán a hölgykoszorúval, talpa alatt az elsüllyedt valódi országgal."

Kell ehhez bármit is hozzáfűznöm?

Franz Kafka nem egyszerű eset. Elbeszélései, esszéi mellett három regényt írt összesen: A Kastélyhoz és A perhez hasonlóan az Amerika című munkáját sem fejezte be. A XX. századi ember számkivetettségét, kiszolgáltatottságát és ebből eredő szorongásait írta le már-már gusztustalan részletességgel műveiben. Pontosítsunk: ez elsősorban A kastélyra és A perre igaz. Az Amerika bár szintén ezt a témát járja körül, mégis nagyságrendekkel könnyebb olvasmány, mondhatni a másik kettőhöz képest üdítő kivételnek hat.

A könyvtárból kölcsönöztem ki a Magvető Kiadó egy 1967-es kiadását (merthogy csak ez volt). Erre azért térek ki külön, mert a könyv "Előszó" gyanánt egy ideológiai szösszenettel nyitott, amelyben a fordító 36 oldalon keresztül (ami abszolút rekord eddigi olvasmányaim sorában) ecsetelte, hogy az Amerika oldalain megjelenő kafkai "életérzés" lényegében az imperialista nyugat embertelenségéről kívánja lerántani a leplet. És lám milyen jó nekünk itt a Legvidámabb Barakkban, blablabla... Még ennyi év távlatából is inkább szánalmas volt, mint vicces.

Maga a regény egy Karl Rossman nevű fiatalember életét meséli el az Újvilágban. Egy családon belüli ballépés miatt szülei tanácsára úgy dönt, hogy új életet kezd ezen az ismeretlen kontinensen. Az fiú bizonytalan helyzete a megérkezést követően szerencsés fordulatot vesz: politikus-üzletember nagybátyja (akivel a család régóta nem tartotta a kapcsolatot) rátalál és felkarolja. Nála lakik, magánoktatók tanítják, és nagybátyja lassan bevonja az üzleti ügyeibe is. Egy napon azonban a nagybácsi egyik üzleti partnere meghívja Karlt a vidéki birtokára, aki - a nagybácsi kérése ellenére - elfogadja a meghívást. Emiatt a gazdag és befolyásos családtag leveszi kezét a fiúról: gyakorlatilag kitagadja, és kiadja útját. Innen kezdődik a lejtmenet: először rossz társaságba keveredik, majd liftes fiú lesz egy szállodában, ahonnan pont kétes múltú barátai miatt rúgják ki, összetűzésbe kerül a hatóságokkal is, fogságba esik, stb... A regény ott szakad meg, hogy Karl egy vándorcirkuszhoz csapódik, akikkel elindul az ország másik felébe.

Kafka írásaira leginkább az a megfoghatatlan álomszerűség jellemző, ami állandóan körülveszi főszereplőinek életét. Regényei egytől egyig olyanok, mint amikor az ember valami furcsa álmot álmodik, amit nem képes befolyásolni. Sokszor jelennek meg benne túlzó, vagy irracionális dolgok, az önmagukért kiállni nem képes, naiv szereplői pedig  a helyzetek többségét nem úgy kezelik, ahogy azt az olvasó tenné helyettük. Épp emiatt szinte lehetetlen azonosulni Kafka karatereivel - nekem legalábbis nagyon nem ment. Ezzel együtt is három regénye közül az Amerika a "legemberbarátabb": aki ki szeretné olvasni a kafkai életművet, az ezzel a történettel kezdjen! Az már csak az én pechem, hogy nekem  ez pont a utolsó volt.

Gabriel García Márquezről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.

Kevés kortárs szerző van, aki olyan alázattal tud írni a élet dolgairól, mint ahogyan azt ő teszi: ír egyéni sorsokról és emberi kapcsolatokról. Ír fájdalmas és felemelő érzésekről. Ír különböző korokról és egymástól távoleső világokról. És teszi mindezt úgy, hogy már most mindenki számára nyilvánvaló, hogy az örökkévalóságnak alkot. Olyasmi ez, amit nem nagyon lehet magyarázni: aki veszi a fáradtságot, és elolvassa egy-két kötetét, úgyis tudni fogja, hogy miről írtam fentebb. Aki pedig már megtette, annak felesleges ezt  fejtegetni...

Ha valamit fel lehet róni Márqueznek, az legfeljebb annyi, hogy regényei hangulata, stílusa közt  minimális a különbség: munkáinak minden egyes betűjét úgy itatja át a Latin-amerikai emberek gondolkodásmódja, életérzése, hogy közben az elmesélt történeteinek mégis egyetemes mondanivalója van. Azt szándékosan nem akartam írni, hogy "ugyanazt a sablont használja", mert a) ebben a formában ez nem igaz, b) a sablon, mint fogalom eleve magában rejt egy kopár értéknélküliséget. Márquez viszont olyan gyönyörű odaadással tud írni az élet legegyszerűbb dolgairól is, hogy az vitán felül a zsenialitás kategóriájába tartozik. Ja, hogy elfogult lennék? Nem, ez nem igaz. Lehet persze jobban, kevésbé vagy egyáltalán nem szeretni Márquez irodalmát, de el nem ismerni azt, ahogyan ír... Nos, az pofátlanság. Nem akarok előhozakodni a Nobel-díjjal, mert nagyon sok olyan szerző részesült benne, aki kortársai munkásságához képest tizedannyit sem tett le az asztalra, helyettük mégis ő kapta meg - de a kolumbiai író esetében nagyon is helyes döntés született 1982-ben.

A minap volt egy elég mókás élményem a Szerelem a kolera idején kapcsán. Amikor az egyik hölgy ismerősöm meglátta, hogy ezt olvasom, megkérdezte, hogy milyen a kötet? Mielőtt válaszolhattam volna, gyorsan hozzátette még, hogy "...mert a film borzalmas volt: mekkora hülyeség, hogy adott egy ilyen szerencsétlen pasas, aki egész életén keresztül egyetlen nőre vár?!" Kissé zavarban voltam, mert még nem láttam a regény filmes adaptációját - bár igaz, hogy kivétel nélkül mindenki azt mondta, hogy a regényhez képest kritikán alulira sikeredett -, de mosolyogva azt válaszoltam, hogy látszik, nem  nagyon igazodik el a férfiak lelki világában. Mire ő kezdett el nevetni: "Jobb is...".

Ez a kis közjáték ismét rávilágított arra, hogy érdemes-e egyáltalán megnézni egy kötet megfilmesített változatát, és ha igen, akkor a könyv elolvasása előtt vagy után? Én a magam részéről mindig azt vallottam, hogy ha csak lehet elkerülöm a filmes adaptációkat, de ha rá is szánom végül magam, akkor csakis az adott regény elolvasását követően. Mert egy film, főleg ha alapból rossz, hihetetlenül illúzióromboló lehet - mint ahogyan a fenti példa is mutatja -, és ha valaki el is olvassa utána a könyvet, a film általi hatások miatt már alapból nem úgy áll a kötethez, mint egyébként. Egy szó, mint száz: bár a filmet nem láttam, a regényt nagyon-nagyon ajánlom! Volt, aki azt mondta, hogy a Szerelem a kolera idején még a Száz év magánynál is jobb, bár én ezt nem feltétlenül osztom: nálam utóbbi az etalon. Ízlések és pofonok.

Mindenesetre ha valaki szeretett már úgy nőt, hogy az közben egy másik férfit választott, de kettejük boldog kapcsolatával a napi találkozások révén folyton szembesült... Vagy ha valaki nőként úgy ment bele egy párkapcsolatba, hogy közben pontosan tudta, hogy egy másik férfi a csillagokat is egyenként hozná le érte a földre, mégis visszautasította őt... Nos ezeknek az embereknek kötelező darab a Szerelem a kolera idején! Kinek ezért, kinek azért. Ezt nem szeretném bővebben kifejteni, a magyarázat a könyvben pontosan fellelhető. Jó olvasást hozzá!

(Utólagos megjegyzés: örök hálám Krisztának, amiért felhívta a figyelmemet két ordító hibára, amit a fenti bejegyzés első verziójában ejtettem. Hetekig voltak kinn, magam többször is átsiklottam felettük, nincs mentség rá... Köszi, hogy szóltál!) :o)