Gabriel García Márquezről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.
Kevés kortárs szerző van, aki olyan alázattal tud írni a élet dolgairól, mint ahogyan azt ő teszi: ír egyéni sorsokról és emberi kapcsolatokról. Ír fájdalmas és felemelő érzésekről. Ír különböző korokról és egymástól távoleső világokról. És teszi mindezt úgy, hogy már most mindenki számára nyilvánvaló, hogy az örökkévalóságnak alkot. Olyasmi ez, amit nem nagyon lehet magyarázni: aki veszi a fáradtságot, és elolvassa egy-két kötetét, úgyis tudni fogja, hogy miről írtam fentebb. Aki pedig már megtette, annak felesleges ezt fejtegetni...
Ha valamit fel lehet róni Márqueznek, az legfeljebb annyi, hogy regényei hangulata, stílusa közt minimális a különbség: munkáinak minden egyes betűjét úgy itatja át a Latin-amerikai emberek gondolkodásmódja, életérzése, hogy közben az elmesélt történeteinek mégis egyetemes mondanivalója van. Azt szándékosan nem akartam írni, hogy "ugyanazt a sablont használja", mert a) ebben a formában ez nem igaz, b) a sablon, mint fogalom eleve magában rejt egy kopár értéknélküliséget. Márquez viszont olyan gyönyörű odaadással tud írni az élet legegyszerűbb dolgairól is, hogy az vitán felül a zsenialitás kategóriájába tartozik. Ja, hogy elfogult lennék? Nem, ez nem igaz. Lehet persze jobban, kevésbé vagy egyáltalán nem szeretni Márquez irodalmát, de el nem ismerni azt, ahogyan ír... Nos, az pofátlanság. Nem akarok előhozakodni a Nobel-díjjal, mert nagyon sok olyan szerző részesült benne, aki kortársai munkásságához képest tizedannyit sem tett le az asztalra, helyettük mégis ő kapta meg - de a kolumbiai író esetében nagyon is helyes döntés született 1982-ben.
A minap volt egy elég mókás élményem a Szerelem a kolera idején kapcsán. Amikor az egyik hölgy ismerősöm meglátta, hogy ezt olvasom, megkérdezte, hogy milyen a kötet? Mielőtt válaszolhattam volna, gyorsan hozzátette még, hogy "...mert a film borzalmas volt: mekkora hülyeség, hogy adott egy ilyen szerencsétlen pasas, aki egész életén keresztül egyetlen nőre vár?!" Kissé zavarban voltam, mert még nem láttam a regény filmes adaptációját - bár igaz, hogy kivétel nélkül mindenki azt mondta, hogy a regényhez képest kritikán alulira sikeredett -, de mosolyogva azt válaszoltam, hogy látszik, nem nagyon igazodik el a férfiak lelki világában. Mire ő kezdett el nevetni: "Jobb is...".
Ez a kis közjáték ismét rávilágított arra, hogy érdemes-e egyáltalán megnézni egy kötet megfilmesített változatát, és ha igen, akkor a könyv elolvasása előtt vagy után? Én a magam részéről mindig azt vallottam, hogy ha csak lehet elkerülöm a filmes adaptációkat, de ha rá is szánom végül magam, akkor csakis az adott regény elolvasását követően. Mert egy film, főleg ha alapból rossz, hihetetlenül illúzióromboló lehet - mint ahogyan a fenti példa is mutatja -, és ha valaki el is olvassa utána a könyvet, a film általi hatások miatt már alapból nem úgy áll a kötethez, mint egyébként. Egy szó, mint száz: bár a filmet nem láttam, a regényt nagyon-nagyon ajánlom! Volt, aki azt mondta, hogy a Szerelem a kolera idején még a Száz év magánynál is jobb, bár én ezt nem feltétlenül osztom: nálam utóbbi az etalon. Ízlések és pofonok.
Mindenesetre ha valaki szeretett már úgy nőt, hogy az közben egy másik férfit választott, de kettejük boldog kapcsolatával a napi találkozások révén folyton szembesült... Vagy ha valaki nőként úgy ment bele egy párkapcsolatba, hogy közben pontosan tudta, hogy egy másik férfi a csillagokat is egyenként hozná le érte a földre, mégis visszautasította őt... Nos ezeknek az embereknek kötelező darab a Szerelem a kolera idején! Kinek ezért, kinek azért. Ezt nem szeretném bővebben kifejteni, a magyarázat a könyvben pontosan fellelhető. Jó olvasást hozzá!
(Utólagos megjegyzés: örök hálám Krisztának, amiért felhívta a figyelmemet két ordító hibára, amit a fenti bejegyzés első verziójában ejtettem. Hetekig voltak kinn, magam többször is átsiklottam felettük, nincs mentség rá... Köszi, hogy szóltál!) :o)
