eMBé virtuális könyvespolca

Ezen sorok írásakor nincs tíz perce, hogy befejeztem, és letettem az utolsó kötetet. Gondoltam, az a legcélszerűbb, ha rögtön megcsinálom a blogbejegyzést is, nem hagyva időt magamnak arra, hogy átrágjam mindazt, amit a hetedik könyvben - és annak is a legvégén - olvastam. Reményeim szerint ezek az "emésztetlen" friss élmények inkább tükröznek valós véleményt a történetről annál, mintha aludnék rá pár napot, és utólag fejteném ki az álláspontomat.

Azt már korábban eldöntöttem, hogy A Setét Torony-ciklus utolsó bejegyzésében nem fogok a hetedik kötet eseményeiről, konkrét tartalmáról írni, sokkal inkább egyfajta összegzés lenne a történettel kapcsolatos tapasztalataimól. A lenti bejegyzésekben így is elég puskaport ellőttem már azon olvasók előtt, akik majd csak a jövőben állnának neki King fő művének. És ha már itt tartunk: tényleg  fő műnek tekinthető ez a hatalmas terjeledmű mese? Azt gondolom, igen, mert olyan szinten futnak össze benne a szálak az egyéb köteteiből, hogy ez egyfajta kerete mindannak, amivel eddig foglalkozott. Nem a legjobb munkája (számomra legalábbis biztos nem az), de hogy ez írói pályájának alfája és omegája, az biztos.

King többször megpendítette annak a lehetőségét, hogy A Setét Torony végeztével visszavonul, mivel ezzel a munkával mintegy beteljesedettnek érzi mindazt, amiért elkezdett írni évtizedekkel ezelőtt. Mint tudjuk - sajnos vagy szerencsére, ki-ki döntse el - nem tette le a lantot, de a történetfolyamot végigolvasva nem csodálkozom, hogy a vége felé járva úgy érezhette, hogy Rolandhoz hasonlóan ő is elérte célját. (Persze a Harcoshoz történő hasonlítás nem épp pontos, hiszen az ő története "kissé másképp" végződik, amíg a Szóharcos egyszerűen csak folytatta munkáját újabb és újabb történeteket írva.)

Mindenesetre negyven kiolvasott kötet után is tanulságos volt újabb aspektusból megismerni Kinget (a munkához való hozzáállását, a Toronyhoz kapcsolódó regényeinek elő- vagy éppen utóéletét), és ennek kapcsán hadd adjak egy jó tanácsot azoknak, akik netán pont ezen sorok után feszülnének neki A Setét Torony történeteinek. Ha nem olvasták el azokat a King-regényeket, amelyekhez ezer szállal kötődnek Rolandék világához (Végítélet, Borzalmak városa, Atlantisz gyermekei, Nem jön szememre álom, Az írásról, stb...) akkor ne kezdjenek bele ebbe!

A július közepén elkezdett 4500 oldalas történetfolyamnak bő három hónap után ma értem a végére. Izgalmakban és drámai fordulatokban egyaránt gazdag utazás volt. És hogy hol ért véget? Nos... Ez az ami egyes begyöpesedett agyú Torony-rajongóknál tuti kiverte a biztosítékot, és igazából nem is tudom hibáztatni őket érte. De nyugi, nálam nem ez történt! Én nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek!

Hosszú napokat és kellemes éjaszkákat!

Szerintem mindennél többet mond el erről a kötetről, hogy most amikor hajnali fél kilenckor a gép előtt ülve arra próbálok visszaemlékezni, hogy végülis miről szólt a ciklus ezen része, egyszerűen nem jut eszembe semmi. Ha a Varázsló és Üvegre azt írtam, hogy simán megállná a helyét önmagában is, akkor a Susannah Dala annak a szöges ellentéte. Utóbbinak se igazi eleje, se igazi vége nincs, ami - valljuk meg - nem feltétlenül tölti el elégedettséggel az olvasót. Mármint konkrétan engem.

Utólag végiggondolva ez a könyv sokkal inkább egyfajta átvezetés a callai történet, és az utolsó kötet nagy csatája közt, amolyan vihar előtti csend. A harcosok csapata ketté válik: Roland és Eddie - Calla papjai, a manniták segítségével - 1977 Amerikájába mennek, hogy egyszer s mindenkorra rendezzék a New York-i üres telek, és rajta található rózsa ügyét. Eközben Jake - a Borzalmak városából megismert - Don Callahan atyával 1999-be lép,  hogy megmentse Susannah-t Miatól és gyermekétől. (Üdítően hatott, ahogy King beemelte a Callahan-szálat a történetbe: jó volt "régi-új" szereplővel találkozni, és kifejezetten szórakoztatóak voltak a folyamatos visszaemlékezések, utalások Salem's Lot-ra.)

Ám az igazán domináns szál Rolandékhoz kötődik: a gengszterekkel vívott csetepatét követően megveszik az üres telket tulajdonosától, Calvin Tower-től, és úgy döntenek, meglátogatják a közelben lakó ifjú írót, Stephen Kinget. Most komolyan: ki az a hibbant, aki beleírja magát a saját fantasy-regényébe?! Mármint Kingen kívül? És nem csak említés szintjén, hanem abszolút "logikusan", a történethez kapcsolódóan, egyfajta kulcsfigura szerepét osztva önmagára. (Azért fogalmazok ilyen ködösen, mert a) nem tudok rendesen írni b) nem akarom lelőnni a poént azok számára, akik el szeretnék olvasni a történetfolyamot.)

Volt bennem némi félelem ezzel kapcsolatban, amikor a könyv ajánlóját olvastam, de mint utólag kiderült, ez alaptalannak bizonyult: King zseniálisan oldotta meg. Lehet persze fanyalogni, hogy egy ilyen húzás, mennyire számít kreatívnak vagy éppen elcsépeltnek, de technikailag abszolút jól illeszkedett bele a történetbe. És az utolsó kötet hátoldalát olvasva, azt hiszem, találkozunk még Mr. King-gel A Setét Torony oldalain...

Csak a teljesség kedvéért: a kötet azzal zárul(?), hogy miközben Susannah/Mia megszüli Mordred-et a Dixie Malac nevű New York-i kocsma hátuljában, Jake, Callahan atya és Csi, a szőrmókus belépnek az épületbe és elkezdődik a vérontás... 

Felvirradt a hajnal Topekában, Roland befejezte Mejis történetét.

A csapat tovább indul. Útjuk egy Calla Byn Sturgis nevű városba veti őket, amely két kivételtől eltekintve teljesen szokványos település lenne: egyrészről az teszi különlegessé, hogy itt az számít egyedinek, ha valaki egykeként születik, mert az összes gyerek - generációk óta - egy-egy ikerpár tagjaként jön a világra. Másrészről egy titokzatos átok sújtja a várost: 23 évente a keleti Mennykőcsapás vidékéről futurisztikus fegyverekkel felszerelt csuklyás Farkasok csapnak le a városra és elviszik magukkal az ikerpárok egy-egy tagját. Az elrabolt gyerekek aztán pár hét elteltével szellemileg sértült nyáladzó emberi roncsként térnek vissza, és tehetetlen hústornyokként élik le egész életüket korai halálukig.

Néhány fiatal megelégeli ezt, és úgy dönt, hogy a harcosokat segítségül hívva ez alkalommal szembeszáll a Farkasok seregével. Ám ahhoz, hogy ez sikeres legyen tudni kellene, hogy kik egyáltalán ezek a fenevadak? Pontosan honnan jönnek? Miért viszik el a gyerekeket? És hogy lehet, hogy soha senki nem bújhat előlük, mert mindig tudják, hol vannak a gyerekek elrejtve? Az egy hónapos felkészülés alatt Rolandéknak választ kell találniuk ezekre a kérdésekre is.

A dolgot nehezíti, hogy Jake áthívásakor Susannah teherbe esett a szellemtől, amely megerőszakolta. A "magzat" kihordása során Detta Walker után kifejlődött Susannah egy újabb személyisége: Mia. Ráadásul azt sem lehet tudni, hogy mikorra várható a szülés, ami veszélyezteti a Farkasokkal történő csata sikerét.

A Farkasok és Mia mellett harcosoknak gondot kell fordítaniuk Eddie-ék világában található rózsára is. A virág először a Puszta földek-ben jelenik meg: Jake egy New York-i üres telken veszi észre, és annak tisztasága és szépsége egyből a hatalmába keríti a fiút. Sokat egyelőre nem tudhatunk a rózsáról, de annyi biztos, hogy nagyon szorosan kötődik a Setét Toronyhoz - lehet, hogy egyfajta leképeződése annak. A problémát az jelenti, hogy a teleket - Eddie-ék világában - meg akarja szerezni a New York-i alvilág. A rózsa miatt más is szemet vetett erre a különleges aurával rendelkező helyszínre...

Ahogy a Farkasokkal történő összecsapás napja közeledik, egyre több részletre derül fény mindhárom ügyben, és bár a csata viszonylag simán, kisebb veszteségekkel véget ér, Rolandék helyzete egy cseppet sem lesz egyszerűbb, sőt! Susannah eltűnik a csata után, mivel Mia átveszi teste felett az uralmat, és úgy viszi át egy másik világba - hogy ott szülje meg a szörnyet -, hogy gyakorlatilag lehetetlen lesz utánna menni. Itt fejeződik be a Callai Farkasok története elég sok kérdést nyitva hagyva. Lesz mire válaszolni a következő kötetben.

Őszintén szólva kissé elcsúsztam blogbejegyzés-ügyileg: ezen sorok írásakor már az utolsó előtti, azaz hatodik kötetet olvasom a történetfolyamból. Épp ideje volt már összekapni magam, és megírni a negyedik kötet összegzését, mert ha még húzom két hétig, valószínűleg erősen megkopnak egyes részletek ebből - a sztori új fejleményeinek tükrében. De ne szaladjunk előre!

A Varázsló és üveg lényegében egy visszatekintés, Roland múltjának egy igen fontos részét dolgozza fel: megtudhatjuk mi történt közvetlenül azután, hogy Cortot, a mesterét legyőzve hivatalosan is harcossá vált. Közelebbről is megismerhetjük Alaint és Cuthbertet, Roland gyerekkori barátait, akikre már annyi utalás történt az első három könyvben. És kiderül az is, hogy a sokszor morcos, sőt kifejezetten rideg harcosban is volt valaha érző szív: egy ifjúkori heves, ám tragikus véget érő szerelmi történet bontakozik ki ugyanis a Varázsló és üveg oldalain.

Maga a kötet egy Mejis nevű kis mezővárosban játszódik, ahova Roland apja azért küldte a fiúkat, hogy ne legyenek Walter - a cselszövő varázsló, aki elcsábította a harcos anyját - látókörében. A helyszín első ránézésre ideálisnak tűnik, hiszen Gileádban forrong minden, de Mejis bárósága mindettől távol esik, errefelé még a madár se jár. Ám semmi sem történik véletlenül, mert a sors - vagy Rolandék nemes nyelvén: ka - közbeszól. A fiúk ugyanis ebben az isten háta mögötti kisvárosban bukkannak rá egy szövevényes összeesküvés szálaira, amely alapjaiban határozza meg annak a harcnak a végigkimenetelét amelyet Roland apja vív Gileádban a lázadókkal. És bár Rolnadék - mondhatni - pihenni jönnek Mejisbe, végül rajtuk múlik majd, hogy Gileád megmenekül-e vagy romba dől...

Mindezt Roland Topekában egy esti tábortűz mellett mondja el Eddie-nek, Susannah-nak és Jake-nek, és maga a kötet attól igazán jó, hogy az egész szó szerint olyan meseszerű. Emiatt pedig kifejezetten élvezetes! Fokozatosan áll össze benne a kép, nem csúsznak el a részletek. Kíváló történet, önmagában is simán megállná a helyét!

Három hónappal a tengerparti kalandok után folytatódik Rolandék története a Puszta földek-ben. A három különböző világ, három különböző képviselője szép lassan megtanul együtt élni. Susannah - már mint Eddie újdonsült felesége - épp lőni tanul Rolandtól, férje pedig fafaragással tölti mindennapjait.

Ilyen körülmények közt találkoznak Mirrel, az ősöreg óriásmedvével, aki a Roland világának peremén található tizenkét "gádor" - értsd sarokkő vagy végpont - egyik őrzője. A medvével lezajlott csetepatét követően a három harcos rátalál arra az erősugárra, amely végén megtalálhatják majd a Setét Tornyot. Az irány tehát megvan, már csak a távolság a kérdés - főleg úgy, hogy "a világ kimozdult a helyéről", így senki nem tud semmi biztosat.

Idő közben más is történik: az előző kötet végén Roland megakadályozza, hogy Jack Mort megölje Jake-et, a kisfiút, akivel a harcos még a történet legelején találkozott, és el is vesztett. Ám mivel Jake a saját világában tovább él, ezért Rolandban kialakul egyfajta kettős  tudat. Egyik énje azt hajtogatja a fiúval kapcsolatban, hogy az éli a gondtalan életét a maga világában (hiszen Mort nem lökte az autók elé), a másik énje pedig ragaszkodik azokhoz az emlékekhez, amelyek a sivatagi pihenőállomáson történtek meg vele, amikor még Waltert, a feketébe öltözött embert üldözte.

Rolandot egyre inkább szétfeszíti belülről ez a kettőség, de nem csak ő van így ezzel, hanem Jake is: ő egyrészt azt tapasztalja, hogy éli mindennapjait, másrészt pedig a tudata azt hajtogatja neki, hogy meghalt és átkerült egy másik világba. Ahhoz, hogy ezt a tudathasadásos helyzetet megoldják, át kell hívni Jake-et ismételten Rolandék világába. Ebben Eddie-nek lesz majd - szó szerint! - kulcsszerepe. Itt jegyzem meg, hogy zseniális az, ahogy King rengetek különágazó szálon más-más idősíkokban, de mégis az olvasó számára egyértelműen és világosan hozta át a kisfiút Rolandékhoz.

Miután négytagúra bővült a csapat, csatlakozott hozzájuk még Csí, a szőrmókus is. Így indulnak el Lud városába, amely egykor egy szuper civilizált virágzó metropolisz lehetett, ám egy nukleráris katasztrófa után most csak egy anarchikus bandaháborúknak és öngyilkos rituáléknak helyt adó "szellemváros". Ebben a beteg környezetben kell megtalálniuk azt a vasútállomást, ahonnan Blaine, a szuperinteligens vonat továbbviszi őket útjukon. Közben azonban elrabolják Jake-et, és a kis csapat emiatt különválik: Roland és Csí a fiú után ered, Eddie és Susannah pedig elindulnak a vasútállomáshoz.

Roland hajszáját a fiú után nagyon izgalmasan írja le King - nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy végül meg is menti - ám a Ludban játszódó epizódnak van egy szépséghibája: a szereplők többször is utalnak rá, hogy maga a város olyan, mintha egy sarkából kifordult New York lenne. Ahhoz képest viszont, hogy az egész metropoliszt a kietlenség uralja, Eddie-ék feltűnően gyorsan odaérnek a vasútállomáshoz. Szóval - még ha ismerősek is az utcák - tömegközlekedés, vagy más jármű hiányában elég gyorsan elértek céljukhoz. A szerző ezt részt egy kissé összecsapta, úgy érzem. Ettől eltekintve azonban az eddigi három kötet legmozgalmasabb története volt ez. Vajon felülmúlja-e ezt a negyedik?