eMBé virtuális könyvespolca

Folytatódik - vagy igazából most kezdődik csak? - Roland lovag útja a Setét Torony felé. Nyilván kicsit unalmas lett volna, ha a harcos hét köteten keresztül egyedül járja át a fél világot azért, hogy elérje célját, így a második kötet gyakorlatilag arról szól, hogy hogyan és kik csapódnak hozzá útja közben. A "csapódnak hozzá" talán nem a legszerencsésebb kifejezés, mivel épp Roland az, aki egy-egy ajtón keresztül átrántja, elhívja őket a maguk normális világából a sajátjába.

A társaság nem egy "dream team": először Eddie, az 1980-as években élő fiatal drogos kerül szó szerint a képbe. Bár életét több alkalommal is Roland higadtságának köszönheti, a drogok hiánya, a testvére halála és a Roland abszurd világának szokatlan környezete igen csak kikészíti a fiút. Kilábalást mindebből csak a második társ, Odetta Holmes megérkezése jelent. Az 1960-as években élő fekete polgárjogi harcos Odetta egy balesetben elvesztette mindkét lábát, és tolószékbe kényszerült. A problémát Rolandék számára azonban nem ez, hanem Odetta másik énje, a velejéig romlott pszichopata Detta Walker jelenti: a nyomorék lány ugyanis tudathasadásban szenved, és egyik személyisége sem tud a másik létezéséről.

Roland állapota közben egyre csak romlik, mivel a tengeri óriáshomárokkal történt afférja után elvesztette két ujját, és a fertőzés egyre inkább eluralkodik a szervezetén. Nincs mese, gyógyszerhez kell jutnia valahogy! Megoldást erre a harmadik "elhívott" Jack Mort jelent majd: az 1970-es években élő, gyilkos hajlamú könyvelő úgy fog segíteni Rolandékon, hogy közben igen nagy árat fizet majd a múltban elkövetett bűneiért.

A történetfolyam második kötete, A hármak elhívatása izgalmas, néhol kissé szerteágazó olvasmány. Rolandról ez alkalommal sem tudunk meg sok mindent, ez a könyv inkább a társakra fókuszál. Érdekessége, hogy az még végén sem derül ki, hogy a harcosnak miért van konkrétan szüksége ezekre az emberekre a későbbi útja során. Ez még a következő kötetek titka.

Amikor tizennégy évesen elolvastam az első regényemet Stephen Kingtől, A Setét Torony-ciklusnak még épp hogy csak megjelent a negyedik kötete. Azóta a maradék három is napvilágot látott, és már terveztem egy ideje, hogy nekiállok az egésznek. Addig nem akartam elkezdeni, amíg meg nem jelenik az összes, mivel az egészet, elejétől a végéig akartam kiolvasni. (Igen, ez a blog szempontjából technikailag azt jelenti, hogy az elkövetkező hét bejegyzés ennek a történetfolyamnak az egyes köteteit dolgozza majd fel.)

Bár King világát meglehetősen jól ismerem, korábban semmilyen fantasy történetet nem olvastam még, így nagy várakozással néztem/nézek Roland lovag kalandjai elé. Ismerőseim elbeszélése alapján A harcos önmagában nem egy irodalmi csúcsteljesítmény (már ha King esetében beszélhetünk egyáltalán ilyenről), sokkal inkább egy rövid felvezetője mindannak az eseménysornak, amire a történet folyamán számíthat az olvasó.

Ennek szellemében álltam neki, és nem is kellett csalódnom: a mindössze 250 oldalas első kötet Roland sivatagi hajszáját írja le a "feketébe öltözött emberrel". Mindeközben felvillannak pillanatképek Roland gyermekkorából, megtudunk néhány ködös információt addigi életéről, de hogy ezek pontosan miként is kötődnek Roland jelenéhez, és ahhoz a "helyéről kimozdult világhoz", amelyben a feketébe öltözött embert üldözi, nem derül ki. Adott egy negatív utópisztikus környezet - nagyjából olyan, mint a Mad Max vagy a Kaptár 3. világa -, melyben mindenki úgy próbál túlélni, ahogy tud.

Útja során Roland bevetődik Tull városába, ahol tanúbizonyságot tesz fegyverforgatási képességeiről; találkozik egy nomád életformát folytató kukaricatermesztővel; és összefut Jake-kel, a kisfiúval, aki meglehetősen abszurd módon került ebbe a világba, és akinek ideiglenes eltűnése ellenére jut még szerep Roland későbbi kalandjaiban.

Ahogy az összes többi kötetet, úgy ezt sem szeretném önmagában mérlegre tenni, hiszen egy nagyon hosszú, összesen közel 4500 oldalas történetről van szó. Ha majd a hetedik könyvön is túl leszek, nyilván kiválasztom, melyik volt közülük a legjobb, de az is csak másodlagos ítélet lesz, mivel a teljes történet a fontos, nem egy-egy szeletkéje.

Krúdy Gyula nem véletlenül került épp most a képbe. Kovács Ákos áprilisban jelentette meg a tíz Krúdy-novellából összeállított hangoskönyvét dupla CD-n. A kiadvány kapcsán adott interjúiban több alkalommal is elmondta, hogy az ő személyes Krúdy élménye Huszárik Zoltán 1972-es Szindbád c. filmjére vezethető vissza: nagy hatással volt rá akkor a film, és azóta folyamatosan olvassa Krúdy igen terjedelmes életművét. Maga a hangoskönyv ötlete közel tíz éve érlelődött benne, és most jött el az ideje, hogy meg is csinálja.

Lényegében ez a mozzanat keltette fel az érdeklődésemet Krúdy iránt. A problémám csak az volt, hogy a Kalligramm Kiadó életmű sorozatán kívül kereskedelmi forgalomban nemigen lelhető fel egy-egy önálló Krúdy-regény. Túl nagy fába nem szerettem volna vágni a fejszémet, így jobb híján az Európa Diákkönyvtár gondozásában megjelent antológiát választottam kezdetként. Hogy mégis legyen valamiféle elképzelésem Krúdy világáról, úgy döntöttem, hogy felvezetésként megnézem Huszárik munkáját. Így a bejegyzés alcíme lehetne akár az is, hogy "... avagy Huszárik-film után, Krúdy-hangoskönyv előtt". Ákos dupla CD-jét ugyanis a novellák elolvasása utánra akartam időzíteni.

De hogy magáról a kötetről is essék szó: úgy érzem, jól döntöttem, amikor az elolvasása előtt megnéztem a filmet, mivel az alapvetően meghatározta a Szindbád-novellák hangulatát. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha minden előzmény nélkül belevágok a novellákba, messze nem azt a hangulatvilágot olvasom ki belőlük, amit Krúdy meg akart jeleníteni bennük. A könyv olvasása közben gondolkodtam is azon, hogy ez mire vezethető vissza, de jobb híján csak arra jutottam, hogy a mai fiatalok világképe lehet az ok. Nyilván teljesen mást jelentett egy tizenévesnek egy Krúdy- vagy egy Jókai-könyv elolvasása az 1970-es években és egészen mást közel negyven évvel később, jóval az ezredforduló után.

Szindbádra nem szeretnék külön kitérni, mert amit leírnék róla - hogy a magyar irodalom egyik legsajátosabb karaktere, akinek helyébe a férfiak igen könnyen bele tudják képzelni magukat, stb... - azt mások nálamnál sokkal találóbban ezerszer leírták már. A most elovasott novellák felvezetőnek, kóstolónak pont jók voltak, de Krúdy világát tanulnom kell még, hozzá kell szoknom a nyelvezetéhez. Szép lassan, alakulni fog ez is: elvégre az ezer mérföldes út is a legelső lépéssel kezdődik. Remélem, jó sokan járjuk majd ezt az utat be!

Jellegét tekintve ezt a regényt leginkább Az alkimistához szokták hasonlítani, mert mindkettő egy-egy vándorutat ír le, de több azonosság kis túlzással nincs is köztük. Könnyen lehet persze, hogy csak én nem voltam a megfelelő passzban, amikor ezt olvastam, de hát akkor is! Néha olyan érzésem volt, mintha egy regénybe ékelt füves könyvet olvastam volna, néha meg mintha valami útleírással elegyített abszurd agykontroll-útmutatót. Ezek közül önmagukban eggyel sincs semmi bajom, de így összekutyulva borzalmas volt.

Alapvetően nyitott vagyok az ezoterika felé, ráadásul az európai világlátásomhoz képest igyekszem nagy türelemmel és megértéssel lenni a Dél-amerikai mítoszkör iránt, de mindaz, amit Coelho felvonultatott A zarándoklat-ban eléggé megfeküdte a gyomromat. Nagyon nem sikerült megtalánia a helyes arányt azok közt a vallásfilozófiai ágak közt, amelyek megjelennek a regényben. Ráadásul a vezetője, Petrus által tanított ilyen-olyan gyakorlatok csak rátettek erre egy lapáttal: engem kifejezetten idegesített ahogyan ezeket - mint valami használati útmutatót - beékelte a történetbe. Mégis mit hitt? Hogy a regény olvasása közben az emberek majd kedvet kapnak pl. "A KéK Gömb Szertatásának" elvégzéséhez? Ugyan már...

Nem tudom a keresztény egyházaknak milyen a viszonya az íróval, vagy adtak-e ki valamilyen állásfoglalást konkétan e regénye kapcsán, mindenesetre számomra eléggé vérlázítónak hatott, hogy egy nagymúltú keresztény zarándokutat úgy ír le, mint amely végigjárása során teljesen természetes, hogy folyamatos társalgási kapcsolata alakult ki a gonosszal. Érdekes...

Ez a kötet kész kínszenvedés volt! Végig azt vártam, hogy majd csak lesz benne valami fordulópont, de nem. Coelho a saját zarándoklatának történetét meséli el ebben, csakhogy ez engem a legkevésbbé sem érdekelt. A saját megélt tapasztalatait nyilván sokra tartja, de bármennyire is jó író, mindezeket elég szerencsétlenül sikerült csak könyv formájába átültetni.