Vegyük úgy, hogy a mögöttünk hagyott bő egy hónapban kivettem az éves szabadságomat, és emiatt nem funkcionáltam könyves bloggeri minőségemben. Ami persze hülyeség, de valamilyen magyarázatot azért mégis illik adni, amiért így felszívódtam az elmúlt hetekben. Az igazság az, hogy költöztem, hőség volt, rácuppantam Az elnök emberei-re, még nagyobb hőség volt, ráadásul július lévén elkezdődött a Tour de France is, és mindezek valahogy háttérbe szorították az aktuális könyvemet.

Orwell 1984 c. könyve tizenhat-hét éves koromban került a kezembe, és egy életre meghatározó élmény volt. Erről egy külön bejegyzést tudnék írni, de majd akkor teszem meg, ha újraolvasom egy napon a könyvet. Aztán jött az Állatfarm, ami önmagában ismét egy teljesen egyedi és zseniális munka. Majd hosszú évek teltek el anélkül, hogy újra Orwellt olvastam volna, mert úgy éreztem, ezzel a két történettel olyan eszméletlenül magasra tette a lécet még önmaga számára is, hogy ettől már csak lejjebb lehet teljesíteni. A mostani a könyvem, a Légszomj, bizonyos szempontból igazolta is ezt az elméletemet.

Azért fogalmazok ilyen óvatosan, mert ez utóbbi kötetet a műfaji sajátosságok miatt igazából nem lehet összevetni az előző kettővel: egy negatív utópia és egy szatíra elvétve hordoz közös elemeket egy olyan elbeszélő regénnyel, mint a Légszomj. Más kategóriát képviselnek, így mások az erősségeik az egyes könyveknek. A Légszomj tökéletes bizonyítéka annak, hogy Orwellnek mennyire erős a leíró prózája (is). Emlékeim szerint ez az 1984-ben és az Állatfarmban nem tűnik ki ennyire. Tele van a könyv olyan finomra hangolt leíró részekkel, amelyektől az ínyencek egytől egyig dobnak egy hátast. Az elsőre a tizennegyedik oldalig kell várni: "Hilda harminckilenc éves, és amikor megismertem pont úgy nézett ki, mint egy nyúl. Valójában még mindig úgy néz ki, de nagyon sovány lett és ráncos, örökös rágódás és aggodalom van a tekintetében, és amikor a szokásosnál is zaklatottabb, valahogy felpúposítja a vállát, karját összefonja a mellén, akár egy öreg cigányasszony a tűz mellett. Azon emberek közé tartozik, akik katasztrófák előrevetítésében lelik örömüket."

Hilda egyébként a történet főszereplőjének és egyben narrátorának felesége. George Bowling a negyvenes évei közepén járó, elhízott, angliai alsó-középosztálybeli kétgyermekes családapa, aki egy biztosítótársaság munkatársaként keresi a kenyerét. 1938-ban járunk, amikor egy napon szinte véletlenül feldereng előtte a már rég elfeledett gyermekkora, és ennek nyomán hirtelen elhatározásra jut. Azt hiszem, az ilyen történetekre illik leginkább az a mondás, hogy nem az úti cél a lényeg, hanem az utazás maga.

Klassz könyv, bár nem hiszem, hogy számomra bármi meghatározót hozzáadott volna az irodalmi élményeimhez a fentebb említett leíró részeken kívül. Ami a másik két Orwell-kötethez képest nagyon hiányzik belőle, az a katarzis - emiatt kerül csak a dobogó legalsó fokára. Azoknak ajánlott elsősorban, akik behatóbban szeretnék tanulmányozni Orwell munkásságát, vagy érdekli őket a második világháború előtti angliai átlagemberek életvitele, világlátása. A kor szépirodalmi munkájaként remek, de történelmi tudományos kutatás forrásának alkalmatlan: a Légszomj nem más, mint fiktív hangulatjelentés a XX. század első feléből.