eMBé virtuális könyvespolca

Aki olvasta Stephen King Az írásról c. önéletrajzi elemekkel teletűzdelt szakmai munkáját, az pontosan tudhatja, hogy a horror irodalom nagyura a regények fikciós világán kívül is milyen kiválóan meg tudja találni a közös hangot olvasóival. Kétszer is elolvastam ezt a rendkívül humoros kötetet, nagyon kellemes emlékeim kötődnek hozzá. Ezekre alapozva kezdtem el a Danse Macabre-t is, bíztam benne, hogy valami hasonlóban lesz ismét részem, de sajnos a mostani kötet nagyon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. És ez legkevésbé sem a szerzőn múlott...

A kiadó becsületére legyen mondva, hogy nem árultak zsákba macskát: a fülszövegben egyértelművé tették, hogy a Danse Macabre egy tanulmánykötet, és még véletlenül sem regény. King a horrort, mint műfajt veszi benne górcső alá: tábortűz mellett mesélt mondáktól kezdve a novellákon/regényeken és a korai rádiójátékokon keresztül egészen a filmekig bezárólag szinte mindenre kitér. Rendszerezi a műfaji sajátosságokat, fejtegeti a horror és a közönség viszonyát, és diszkréten még saját múltjába is betekintést enged, amolyan "Miből lesz a cserebogár?"-jelleggel. Közel ötven elolvasott Stephen King történet után joggal feltételeztem, hogy izgalmas lehet pont az ő véleménye erről - az irodalmi berkekben - igen sokakat megosztó műfajról. Elég nagyot tévedtem. Túlzás lenne azt állítani, hogy hatszáz dögunalmas oldalon vagyok túl, mert nyomokban tartalmaz egy-két érdekes részletet a kötet (ezeket is sajnos inkább csak az utolsó harmadában), de hogy egyáltalán nem hozott lázba, az biztos!

Fentebb azt írtam, hogy erről legkevésbé maga a szerző tehet - abban az értelemben legalábbis, hogy ő hozta a tőle megszokott gördülékeny stílust. Érzésem szerint a könyv koncepciójával volt alapvetően baj: eredetileg ugyanis egy olyan 1981-ben íródott munkáról van szó, amely az 1950-es, '60-as és '70-es évek amerikai horror irodalmát valamint filmjeit dolgozza fel. Afelől kétségem sincs, hogy az amerikai olvasóközönség köreiben ez az 1980-as évek elején értő fülekre talált, hiszen az azt megelőző három évtized fontosabb munkáiról volt benne szó. A már akkor is sok évtizedes múltra visszatekintő tengeren túli horror szubkultúra közössége érette, kontextusba tudta helyezni azokat a műveket, amiken keresztül King elemezte a műfajt. Ám 2010-ben Magyarországon hány ember van képben azt illetően, hogy az 1950-es években milyen filmek vagy regények jelentették a horror csúcsát az Egyesült Államokban?! Csak pár filmet emelek ki: A világűrből érkezett (1953), A fekete lagúna szörnye (1954), A testrablók támadása (1956), A repülő csészealjak támadása (1957). Mondanak ezek a címek Európa keleti felében bárkinek bármit? De adjunk még egy esélyt magunknak, és evezzünk át az irodalom világába: Richard Matheson: A zsugorodó férfi (1956), Shirley Jackson: A ház hideg szíve (1959), Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg (1962). Nos, valaki? Bárki?!

King ezekről - és még sokkal-sokkal több műről! - egyenként ír 15-25 oldalas elemzéseket. Aki látta ezeket a filmeket vagy olvasta a könyveket, és képben van velük kapcsolatban, annak izgalmas munka lehetett a Danse Macabre. De nekem, akinek a három évtizedből százas nagyságrendekben felsorolt kötetek és filmek közül csak a Psycho, a Madarak, Az ördögűző, az Alien és a Texasi láncfűrészes mészárlás volt ismerős, nagyon idegen volt a könyv! Bár biztos akadnak olyanok, akiknek nálamnál szerteágazóbb ismereteik vannak a horror műfajáról, de nem hiszem, hogy rájuk katartikusabb hatással lenne ez a bő hatszáz oldal. Annyi előnye kétség kívül van, hogy a legvégén találunk egy kétszer százas film- és regény listát a szerző által legfontosabbaknak tartott művekből, így aki szeretné beleásni magát a XX. század közepének angolszász horror műfajába, annak ezek megfelelő kiindulási alapot jelenthetnek. Gyűjtők, King-fanatikusok persze megvehetik a könyvet e nélkül is, elolvashatják - de élvezni valószínűleg ők sem fogják.

A nemzetközi kapcsolatok és világpolitika iránt nyitott, azt figyelemmel kísérő - mondjuk így:  tájékozott - ember számára John Perkins kötete a kétség kívül hangzatos címe ellenére túl sok újdonságot nem tartalmaz. Persze könnyen lehet, hogy csak nekünk, európaiaknak evidens mindaz, amit a szerző leír az amerikai kormányzat és a különböző mamutcégek összefonódásáról. Zajos tengeren túli sikerének az lehet az egyik magyarázata, hogy sokakat a könyvben leírt dolgok rángattak ki az amerikai álom rózsaszín ködéből. Mert bár tény, hogy azóta a világ számos országában, több mint tizenhét nyelven adták ki a könyvet, ettől még alapvetően az amerikai közönségnek íródott.

Az Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai valahol a tényfeltáró munkák és az összeesküvés elméletek felé kacsingató, könnyedebb hangvételű könyvek határán billeg. Nyomaiban talán a The Corporation-re emlékeztetett. Ennek akár örülhetünk is, hiszen rendkívül olvasmányos munkáról van szó. Olyanok is bátran a kezükbe vehetik, akik csak a napi híradások szintjén értesülnek a világpolitika és -gazdaság legújabb fejleményeiről. Sőt, akkor inkább fordítsuk meg a dolgot: azok számára tartogathat számos újdonságot a könyv, akik mélyebben soha nem foglalkoztak ezekkel a témákkal. Nekik kifejezetten ajánlott mű, a tartalmával ugyanis semmi gond nincs, Perkins - szerintem - alapvetően igaz folyamatokat mutat be.

A szerző története arról szól, hogy az 1960-as évek elejétől közel két évtizeden át, hogyan dolgozott egy multinacionális cég vezető közgazdászaként - közvetve az amerikai kormánynak - azon, hogy harmadik világbeli országok vezetőit gyakorlatilag visszafizethetetlen nagyságú kölcsönök felvételére vegyen rá. A recept viszonylag egyszerű volt: szakemberként irreálisan optimista előrejelzéseivel azt kellett bebizonyítania, hogy az adott országnak a kockázatok ellenére igenis megéri hatalmas kölcsönöket felvennie. Ezeket a pénzeket azonban csak akkor folyósítják az erre szakosodott nemzetközi pénzügyi szervezetek (értsd elsősorban Világbank és IMF), ha a belőlük finanszírozott infrastrukturális fejlesztések munkálataival bizonyos amerikai multinacionális vállalatokat bíz meg az elmaradott ország. Jobb híján belemennek az alkuba: a pénzt megkapják, az rákerül az amerikai cégek számláira, de mivel a gazdasági növekedésre vonatkozó előrejelzések irreálisan magasak voltak, ezért a felvett kölcsönt már nem tudják visszafizetni - egy idő után így válnak minden tekintetben teljesen kiszolgáltatottá az Egyesült Államoknak és a nemzetközi pénzügyi köröknek.

A könyv értéke számomra nem abban rejlik, hogy túl sok új információval szolgált volna, hanem hogy rendszerbe foglalta mindazt, amit eddig gondoltam vagy tudtam ezekről a folyamatokról. Kiváló példája ennek az a rész, amely Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok szoros kapcsolatát tárgyalja: nagyon jól rávilágít azokra a kérdésekre, hogy milyen folyamatok nyomán vált ennyire szorossá két olyan ország kapcsolata, melyek közül az egyik egy fundamentalista kézi vezérlésű diktatúra, a másik pedig a liberális demokráciák mintapéldája. Van egy-két logikai bukfenc is a könyvben: ha John Perkins két évtizeden át belső emberként része volt egy ilyen szigorúan titkos rendszernek, akkor a könyve nyilvános megjelenése után hogyan lehet még egyáltalán életben, vígan járva a különböző TV-stúdiókat a kötetét népszerűsítve?

Mivel a könyv 2004-ben íródott, ezért a gazdasági világválság témája értelemszerűen nincs már benne, és ezt sajnáltam is. Kíváncsi  lettem volna, a szerző hogyan interpretálja ezeket a folyamatokat? A személyes honlapját meglátogatva azonban megnyugodtam: Hoodwinked címmel új kötettel jelentkezett nem rég, amelyben pont ezt a témát dolgozza fel. Remélem, lesz magyar kiadás is.

Őszinte leszek. Két viszonylag egyszerű oka volt annak, hogy úgy buktam rá erre a regényre, mint gyöngytyúk a takonyra, de ezek közül egyiknek sincs semmi köze a mű vélt vagy valós irodalmi értékéhez. Az egyik ugyanis a borító: bár ez erősen szubjektív megállapítás lesz, de határozottan azt gondolom, hogy az elmúlt évek messze legjobb, legkifejezőbb könyvborítóját csodálhatjuk Az út c. negatív utópia fedelén. Az egy másik kérdés, hogy ez a regényből készült filmadaptáció egyik hivatalos plakátja, de emiatt maximum a könyves szakma illetékes designerei érezzék magukat kellemetlenül, mi, olvasók semmiképpen se! A másik, ami megfogott benne az a környezet, amelyben a történet játszódik: utaltam már korábban arra, hogy Stephen King Végítélet c. nagyregényét tartom igen csak terjedelmes munkássága ékkövének. Rendkívül izgalmas ugyanis az a gondolatmenet, mely azt boncolgatja, hogy az ilyen-olyan okokból megtizedelődött emberiség még életben maradt tagjai mit tudnának kezdeni magukkal, egymással és a környezetükkel az új viszonyok közt? Cormac McCarthy is ezt a kérdést járja körül e könyvében.

Illetve ez így nem feltétlenül helytálló. Ha jobban belegondolok, a Végítélet és Az út közti hasonlóság abban merül ki, hogy azonos környezetben játszódik a két történet. Ám míg King elsősorban mesél, szórakoztat és emelett bújtatottan bizonyos etikai kérdéseket feszeget, addig McCarthy egy apa és kisfia kapcsolatán keresztül szépirodalmi igényességgel megrázó lélektani regényt ír. Utóbbinak inkább vannak emberi dimenziói, de emiatt összetettebb is. Kiváló munka, bár aki nem ismeri a szerző korábbi regényeit, azzal előfordulhat, hogy kissé nehezen veszi fel a történet fonalát. Velem legalábbis ez történt.

Bár lassan azon kapom magam, hogy minden bejegyzéskor leírom ezt, de itt is fontos, hogy viszonylag dinamikusan és gyorsan haladjunk a könyv olvasásával, ami egyébként nem egy bonyolult feladat. A történet követhető - bár a lényeg nem az, hogy konkrétan mi történik a szereplőkkel, hanem hogy ők ezt miként élik meg, és így milyen hatással lesz a kapcsolatukra -, de a regény hangulatára "rá kell állni", így aki tizenöt oldalanként leteszi, majd felveszi a kötetet, az valószínűleg nem tudja kellő mélységében átélni a benne leírtakat.

Az utolsó oldalak környékén feltettem magamnak azt a kérdést, hogy vajon mi az üzenete ennek a regénynek? Most, hogy ezt így le is írtam, úgy érzem, hogy nem üzenetközvetítés volt McCarthy célja, inkább a saját kétségeit írta bele ebbe a rendkívül szélsőséges környezetben elhelyezett történetbe. Kétségeit az emberi kapcsolatokról, az Istenbe vetett hit erősségéről, és a Rend viszonylagos fogalmáról. Üzenet nincs, csak kérdések vannak. A válaszokat azonban - számára viszonylag kényelmes módon - az olvasókra bízza. Ezt biztos nem lehet a regénye előnyére írni, mert nem fair tőle, hogy kibújik ez alól. Ezen kívül azonban nagyjából minden a helyén van, nyugodtan hátra lehet dőlni.

Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy eddigi olvasmányaim közül messze ez volt a legjobb interjúkötet, ami valaha a kezembe került! Úgy olvastam ki két nap alatt a könyvet, hogy önmagában a téma - a Japán világ és kultúra - az érdeklődési köröm középpontjától elég távol esik. Ehhez képest alig tudtam letenni! Jogászoknak, közgazdászoknak, szociológusoknak, politológusoknak, társadalomföldrajzosoknak, nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozóknak, - és úgy általában - Ázsia iránt érdeklődőknek alap munka! Aki nem tartozik a fenti kategóriák egyikébe sem, annak is!

Elsősorban azért, mert lényegében semmit sem tudunk Japánról. Amit ez a könyv felvázol a japán társadalmi kapcsolatokról, a gazdaság és a politika mozgatórugóiról, az alapján a fenti kijelentés egyáltalán nem túlzó. A felkelő nap árnyéka már kissé baljós címével is sejteti, hogy nem fenékig tejfel az élet azért arrafelé sem. Egy külföldinek meg - pláne, ha kaukázusi, ráadásul még nő is - főleg nem az. Az interjúkötet riportalanya ugyanis nem más, mint Ferber Katalin gazdaságtörténész, aki 1993-ban súlyos betegen úgy döntött, hogy új életet kezd ebben a Távol-keleti országban. A ma már nemzetközileg jegyzett és elismert szakember jelenleg Japán második legnívósabb egyetemének docense - de közel sem volt mindig ilyen kitüntetett pozícióban. A 2008-ban megjelent interjúkötet lényegében az ő ott eltöltött másfél évtizedén keresztül mutatja be a Japán társadalom, kultúra és gazdaság sajátosságait, amolyan "Mi van a színfalak mögött?"-jelleggel.

Európai szemmel sok esetben kifejezetten ijesztő az a kép, amit Ferber felvázol a japán emberek hagyományairól, társadalmi kötöttségeikről, vagy a már születésük pillanatában elrendeltetett életpályájukról. Olvasás közben olyan érzése van az embernek, mintha az a Japán, amit a tankönyvekből és az ismeretterjesztő TV-műsorokból tudni lehet az országról csak egy gondosan berendezett kirakat lenne a külföldiek számára. A lényegi dolgok mélyen rejtve maradnak. Ferber Katalinnak közel tizenöt év és ezalatt rengeteg keserű - úgy szakmai, mint emberi - tapasztalat kellett ahhoz, hogy kiismerje ezt a világot. Érdekes azonban - és ez a kötetből nem derül ki egyértelműen -, hogy ha mégoly szívós és kitartó jelleme van is valakinek, mint neki, de nem érzi jól magát egy ilyen közegben, akkor miért nem lépett tovább? Ez a kérdés azonban csak múlt időben állja meg a helyét, mert a jelen a sikeres egyetemi szakember számára már teljesen másról szól.

A könyvből olyan dolgokat tudhat meg az olvasó, mint hogy a temetési szokások szerint  miért virrasztanak a halott mellett három napon keresztül a családtagok a saját otthonukban? Hogy a családi esküvők alkalmával miért adósodnak el gyakorlatilag a szülők? Hogy a férfiak keresetét miért a feleség által nyitott és felügyelt bankszámlaszámra utalják a cégek? Hogy milyen a közlekedés a tizennégymilliós Tokióban, amelynek csak a szigorúan vett belvárosa akkora, mint egész Budapest? Hogy miért van Japánban több mint egymillió olyan ember, akiknek - annak ellenére, hogy már generációk óta ott élnek - egyszerűen nincs állampolgárságuk, és csak egy papír cetli szolgál a személyazonosságuk igazolására? Vagy hogy miként fordulhat elő, hogy az építőipar közel 70%-át a japán maffia uralja?

Hihetetlenül izgalmas és olvasmányos a könyv! Akinek a fentiek alapján sem keltette fel az érdeklődését, annak ajánlom Szikra Zsuzsa kiváló interjúját Ferber Katalinnal, amely 2009 decemberében hangzott el a Kossuth Rádióban.

Még évekkel ezelőtt ajánlotta figyelmembe egyik ismerősöm Eric Berne Sorskönyv c. munkáját: megállás nélkül áradozott róla, de túl sok konkrétumot nem sikerült kicsikarnom belőle a mű tartalmát illetően. Azt mondta, el kell hogy olvassam ahhoz, hogy tudjam, mi hozta őt ennyire lázba tőle. Utánanéztem a könyvnek, és kiderült, hogy ez már egy korábbi nagysikerű munka folytatása, az Emberi játszmák-é. Felvetettem ezt neki, de azt mondta nem feltétlenül szükséges elolvasni az előzményt, érteni fogom anélkül is a Sorskönyvet. Igyekszem óvatosan kezelni ezeket a jótanácsokat - hiszen, ami egy szakirodalmi jellegű kötetben más számára evidens vagy közérthető, az nem biztos hogy számomra is az -, így betartva a sorrendet először az Emberi játszmákat olvastam el.

Mivel eredetileg pszichológiai segédanyagnak szánta a szerző a könyvet - elsősorban a szakma számára -, ezért a témája értelemszerűen tudományos. A világsikert az hozta meg neki, hogy a szakirodalmi ismereteket a hétköznapi példák sokaságán keresztül írta le, így a szélesebb olvasóközönség is könnyebben megérthette azokat. Mivel túl sok emberi lélektannal foglalkozó könyvet nem olvastam eddig, ezért nincs kellő viszonyítási alapom, de annyi biztos, hogy ez a munka - tartalmi és stílusbeli szempontból egyaránt - elég távol áll a korábban már tárgyalt Csernus-kötettől, de azon "önfejlesztő bestsellerektől" is, amelyekkel mondjuk a Bagolyvár Kiadó árasztja el évek óta a magyar könyvpiacot.

Szóval laikusok számára is érthető az Emberi játszmák - de komolyan oda kell rá figyelni. A könyvben megfogalmazott elméleteivel Berne irányzattá vált a pszichológia tudományágában. Abból indul ki kötetében, hogy minden embernek a saját személyiségén belül három szintje van: egy gyermeki, egy szülői és egy felnőtt énje. Amikor az emberek a legkülönfélébb társas érintkezések során kapcsolatba kerülnek egymással, akkor - szituációtól függően - az egyes személyeken belüli szintek alakítják az adott helyzeteket a másik ember aktuálisan szerephez jutó szintjével. Ezeket a diskurzusokat, folyamatokat hívja Berne játszmáknak. Vannak életjátszmák, társasági játszmák, házassági játszmák, alvilági játszmák és szexuális játszmák, hogy csak a legnagyobb kategóriákat említsem. Ezek - mondja Berne - céljaikat tekintve mindig negatív töltetűek, és a legtöbb esetben a játszmákban részt vevő felek öntudatlanul alakítják a történéseket. Ennek a tézisrendszernek a nyomán indultak el a különböző játszmaelemzések, és a játszmák tudományos feltárásának előrehaladtával már az egyes játszmákból eredő konfliktusok kezelését, terápiáját is elkezdték erre az elméletre alapozni: párat már maga Berne is megemlít a könyvben.

Egy kívülállónak annyiban mindenképpen érdekes lehet ez a kötet, hogy a bőségesen sorolt példákon keresztül ráeszmélhetünk arra, hogy emberi kapcsolatainkban mi magunk is számos játszmát játszunk a családtagjainkkal, munkatársainkkal, ismerőseinkkel, stb. Egy laikust talán az érdekelhet leginkább a kötetből, hogy melyek is ezek a játszmák a fentebb írt nagyobb kategóriákon belül. A válaszok a könyvben vannak, akit érdekel a téma, ott megtalálhatja őket.