Aki olvasta Stephen King Az írásról c. önéletrajzi elemekkel teletűzdelt szakmai munkáját, az pontosan tudhatja, hogy a horror irodalom nagyura a regények fikciós világán kívül is milyen kiválóan meg tudja találni a közös hangot olvasóival. Kétszer is elolvastam ezt a rendkívül humoros kötetet, nagyon kellemes emlékeim kötődnek hozzá. Ezekre alapozva kezdtem el a Danse Macabre-t is, bíztam benne, hogy valami hasonlóban lesz ismét részem, de sajnos a mostani kötet nagyon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. És ez legkevésbé sem a szerzőn múlott...
A kiadó becsületére legyen mondva, hogy nem árultak zsákba macskát: a fülszövegben egyértelművé tették, hogy a Danse Macabre egy tanulmánykötet, és még véletlenül sem regény. King a horrort, mint műfajt veszi benne górcső alá: tábortűz mellett mesélt mondáktól kezdve a novellákon/regényeken és a korai rádiójátékokon keresztül egészen a filmekig bezárólag szinte mindenre kitér. Rendszerezi a műfaji sajátosságokat, fejtegeti a horror és a közönség viszonyát, és diszkréten még saját múltjába is betekintést enged, amolyan "Miből lesz a cserebogár?"-jelleggel. Közel ötven elolvasott Stephen King történet után joggal feltételeztem, hogy izgalmas lehet pont az ő véleménye erről - az irodalmi berkekben - igen sokakat megosztó műfajról. Elég nagyot tévedtem. Túlzás lenne azt állítani, hogy hatszáz dögunalmas oldalon vagyok túl, mert nyomokban tartalmaz egy-két érdekes részletet a kötet (ezeket is sajnos inkább csak az utolsó harmadában), de hogy egyáltalán nem hozott lázba, az biztos!
Fentebb azt írtam, hogy erről legkevésbé maga a szerző tehet - abban az értelemben legalábbis, hogy ő hozta a tőle megszokott gördülékeny stílust. Érzésem szerint a könyv koncepciójával volt alapvetően baj: eredetileg ugyanis egy olyan 1981-ben íródott munkáról van szó, amely az 1950-es, '60-as és '70-es évek amerikai horror irodalmát valamint filmjeit dolgozza fel. Afelől kétségem sincs, hogy az amerikai olvasóközönség köreiben ez az 1980-as évek elején értő fülekre talált, hiszen az azt megelőző három évtized fontosabb munkáiról volt benne szó. A már akkor is sok évtizedes múltra visszatekintő tengeren túli horror szubkultúra közössége érette, kontextusba tudta helyezni azokat a műveket, amiken keresztül King elemezte a műfajt. Ám 2010-ben Magyarországon hány ember van képben azt illetően, hogy az 1950-es években milyen filmek vagy regények jelentették a horror csúcsát az Egyesült Államokban?! Csak pár filmet emelek ki: A világűrből érkezett (1953), A fekete lagúna szörnye (1954), A testrablók támadása (1956), A repülő csészealjak támadása (1957). Mondanak ezek a címek Európa keleti felében bárkinek bármit? De adjunk még egy esélyt magunknak, és evezzünk át az irodalom világába: Richard Matheson: A zsugorodó férfi (1956), Shirley Jackson: A ház hideg szíve (1959), Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg (1962). Nos, valaki? Bárki?!
King ezekről - és még sokkal-sokkal több műről! - egyenként ír 15-25 oldalas elemzéseket. Aki látta ezeket a filmeket vagy olvasta a könyveket, és képben van velük kapcsolatban, annak izgalmas munka lehetett a Danse Macabre. De nekem, akinek a három évtizedből százas nagyságrendekben felsorolt kötetek és filmek közül csak a Psycho, a Madarak, Az ördögűző, az Alien és a Texasi láncfűrészes mészárlás volt ismerős, nagyon idegen volt a könyv! Bár biztos akadnak olyanok, akiknek nálamnál szerteágazóbb ismereteik vannak a horror műfajáról, de nem hiszem, hogy rájuk katartikusabb hatással lenne ez a bő hatszáz oldal. Annyi előnye kétség kívül van, hogy a legvégén találunk egy kétszer százas film- és regény listát a szerző által legfontosabbaknak tartott művekből, így aki szeretné beleásni magát a XX. század közepének angolszász horror műfajába, annak ezek megfelelő kiindulási alapot jelenthetnek. Gyűjtők, King-fanatikusok persze megvehetik a könyvet e nélkül is, elolvashatják - de élvezni valószínűleg ők sem fogják.
