eMBé virtuális könyvespolca

Korábban nem volt semmilyen közöm a pszichológiához. Az emberi természet, az emberi kapcsolatok, vagy a különböző függőségek mindig is foglalkoztattak, bár annyira sohasem, hogy szakirodalmi szinten is utánnaolvassak ezeknek. Csernus korábbi televíziós műsorából sem láttam többet négy-öt adásnál, szóval messze nem tartoztam a törzsközönségéhez. (Bár van a környezetemben olyan személy, aki ezek hatására döntött úgy, hogy a gimi után pszichológiára jelentkezik.) Pár hónappal ezelőtt azonban megszereztem A nő c. munkájának hangoskönyv változatát, végighallgattam, és nagyon megfogott! Mármint a hangoskönyv, nem pedig a szerzője.

Ez utóbbi mondat talán poénosnak tűnik, de nem annak szántam. Azért tartom fontosnak kiemelni ezt, mert igen csak fellelkesültem a A nő néhány megállapításán, pontosabban azon a felismerésen, hogy a könyvben felsorolt élethelyzetek jócskán akadnak a közvetlen környezetemben is. Szóval ajánlottam pár személynek, akik közül nem egy azzal utasított vissza, hogy - sarkítok - a Csernus egy arrogáns pöcs, aki félistennek hiszi magát, így nem is kíváncsi rá. Szerintem ez minimum szűklátókörűségre vall: még ha igaza is van valakinek ebben a tekintetben, akkor is elköveti azt a komoly hibát, hogy nem képes különválasztani a személyt és annak szellemi termékét. Lehet a Csernus egy arrogáns pöcs (nem ismerem persze, de kétlem, hogy az lenne), de attól még írhat hasznos és fontos dolgokat, nem? Na ugye...

Szóval engem a könyvében leírtak fogtak meg, és elég egyértelmű volt, hogy ezek után elolvasom a párját is, A férfi c. munkát. Megtörtént. A legfeltűnőbb különbség a kettő közt, hogy A férfi stílusában jóval visszafogotabb, konszolidáltabb munka. Kétség kívül tanulságos, de messze nem olyan "vagdalózó" hangnemű, mint A nő. Hogy ez előnye, vagy hátránya-e, azt nem tudom, csak mint tényt írtam le. Ezt leszámítva azonban ugyanolyan közérthető, olvasmányos kötet, mint az elődje. Nagy baj nem lehet belőle, ha valaki veszi a fáradtságot, és elolvassa.

Azt nehezményeztem csak, hogy - ugyanúgy mint A nő esetében - a kötet elsősorban bizonyos élethelyzetek, emberi kapcsolatrendszerek leírására szorítkozik. Ez sokat segíthet az olvasónak abban, hogy adott esetben ráeszméljen a saját helyzetére (önmagában persze ez sem kevés), de mindkét könyv elenyésző mértékben ad csak támpontokat arra vonatkozóan, hogy ezeken hogyan lendüljön túl az olvasó. Magyarul a kötetek által azt felismerheted, hogy mekkora szarban vagy, de azt már kevésbé tudod meg, hogy miként mássz ki belőle. Ezt kifejthette volna bővebben is a szerző.

Hogy az egyértelműen nagyközönségnek íródott, közérthető nyelvezetű kötetek mennyire számítanak szakirodalmi munkáknak, számomra nem világos. Sok szakmabeli támadja Csernust emiatt, nekem mindenesetre nem tisztem ezt eldönteni. Annyi biztos, hogy a pszichológiai tankönyvek és segédanyagok felépítése jóval rétegzettebb, hogy a stílusukról már ne is beszéljünk. Mindezt azért állítom, mert a könyvei nyomán kedvet kaptam ehhez a témához, és a következő blogbejegyzés is ehhez kapcsolódik majd... A pontos részletekről hamarosan, addig is tessék lelkesen olvasni!

Ismét elcsúsztam egy kissé a bloggal, de remélem, ettől még senki nem zokogta tele éjszakánként a párnáját! A késés oka, hogy elbizonytalanodtam az aktuális könyv megítélését illetően. Már a történet legelejétől volt egy viszonylag stabil álláspontom a kötetről, ami az egyes fejezetek elolvasását követően kifejezetten erősödött. A fordulatot az hozta, hogy egy 1988-as kiadás került a kezembe, amely a regényen túl tartalmazott még egy 1982-es keltezésű tanulmányt is A rózsa nevéről, amit maga Umberto Eco írt. Nem tudom, hogy a mai kiadásokban ez a tanulmány helyet kap-e a regény után, de engem eléggé összezavart. Aztán elkezdtem gondolkodni rajta, és rájöttem, hogy ez sokkal inkább hozzásegítheti az embert a mű helyes értelmezéséhez, még akkor is, ha valaki - mint én - csak egyszerű olvasó, és nem szakmabeli irodalmár.

Bár A rózsa neve kétség kívül izgalmas krimi, de nem egyszerű olvasmány, annyi biztos. Pontosabban izgalmas krimi lehet, ha - elsősorban a saját érdekünkben - bizonyos szabályokat betartunk vele kapcsolatban. Az első és talán legfontosabb az, hogy viszonylag gyorsan olvassuk el! A történet hét napot ölel fel, mindegyik nap nagyjából egy 80 oldalas fejezet. Ez egy krimi esetében nem kirívóan nagy terjedelem, ennél a regénynél azonban nagyon is annak tűnik. Hogy miért? A mű egy XIII. századi itáliai bencés kolostorban zajló gyilkosságsorozatot dolgoz fel. Ha kötet pusztán az ehhez kapcsolódó eseménysorra koncentrálna, kifejezetten dimanikus - bár jóval rövidebb - regény lenne belőle. A rózsa neve azonban azért tűnik olyan hosszúnak, mert az egyes fejezetekben a tettes(ek) felderítését Umberto Eco jócskány "felhígítja" a legkülönfélébb teológiai vitákkal, amelyeket a benntlakók folytatnak egymással. A kolostorban úgy hullanak a szerzetesek, mint a legyek, ehhez képest a bűntények - igen lassú - felderítése mellett a szerző XIII. századbeli vallástudományi vitákkal "szórakoztatja" az olvasót. Ami önmagában nem lenne baj persze, csak egyrészről szerintem kevesen járatosak az adott korszak hatalmi-politikai viszonyaiban, és még kevesebben ismerik az ezekhez kötődő különféle felekezetek közti vallási vitákat. Magyarul bizonyos fokú előismeretek nélkül nehéz élvezni a kötetet akkor, ha nem egy szuszra olvassuk ki, mert így a különböző okfejtékes közepedte nagyon gyorsan elveszhetünk a részletek közt. Erre még csak rátesz egy lapáttal, hogy rengeteg szereplője van a regénynek, és ha két teológiai vita közt két-három napra letesszük a kötetet, akkor már elég nehéz lesz felidézni, hogy ki kicsoda volt száz oldallal korábban. Ezért ha most kezdeném el a könyvet, biztos tartanám magam az "Egy nap alatt egy fejezet" elvéhez, és amolyan emlékeztetőként biztos felírnám egy kis cetlire az egyes karakterek jellemzőjét.

Úgy tűnik azonban, hogy nem csak én fogalmaztam meg ezeket a kritikákat Eco-val szemben, mivel a bevezetőben említett tanulmány pont ezen kétélyekre próbált választ adni. Több-kevesebb sikerrel. Mint írtam fentebb, elbizonytalanított kissé az eredeti véleményemben, így könnyen lehet, hogy egyszerűen csak félreértelmeztem a regényt, de ettől még az összbenyomás az maradt, ami. Különben nem ezt írtam volnna le.

A fentiekből talán úgy tűnik, hogy elégedetlen vagyok a könyvvel, de ez nem teljesen igaz. Inkább úgy fogalmazok, hogy sajnálom, hogy egy alapvetően remek krimi élvezeti értékét nagyban elvette a szerző azzal, hogy félig tudományos, félig történelmi szakirodalommá formálta. Bár egyesek szerint meg pont ez a regény erőssége... Én mindenesetre igyekszem az "egyszeri olvasó" szemszögéből megítélni ezt, így számomra ezek a viták inkább megakasztották a történet fő cselekményszálát, mint hogy kiegészítették vagy árnyalták volna azt. Ezzel egyetérteni persze nem kötelező, sőt, inkább azt javaslom, amit nagyjából minden könyv esetében: tessék elolvasni, így önálló véleményt is lehet alkotni róla!

Ahhoz képest, hogy mekkora lendülettel olvastam ezt a regényt, elég nehezen szántam rá magam, hogy megírjam végre a hozzá tartozó bejegyést is. Pedig egyáltalán nem volt rossz a kötet! Érdekes, hogy a Tamás bátya kunyhója mára ifjúsági irodalommá "degradálódott", miközben a fülszöveg szerint korának egyik leghevesebb indulatait kiváltó politikai vitairata volt. Ebben könnyen lehet valami, hiszen évekkel ezelőtt néztem egy, az amerikai polgárháborúról szóló kosztümös filmet, amiben egy rövid utalás erejéig szóba is hozták: két déli hölgy suttogott felháborodva a szerzőről, Harriet Beecher-Stowe-ról. Más idők voltak, az biztos.

Az diákirodalmi jelleget sem nehéz azonban megérteni. Az írónő ugyanis olyan mézes-mázos stílusban veti papírra az elnyomott feketék mindennapjait, hogy mai fejjel elég nehéz meglátni benne az abolicionista (a rabszolgaság intézményének eltörléséért küzdő) mozgalom rettenthetetlen harcosát. Jól mutatja ez is, hogy mennyivel alacsonyabban volt akkortájt a polgárok ingerküszöbe: ami a XIX. században simán kiverte a biztosítékot meglett emberek között, azt a XXI.-ben ifjúsági olvasmányként tanítják. Ennek azért megvan a maga diszkrét bája.

Ahogy annak is, hogy a Móra Könyvkiadó 1974-es kiadásának utószavában még lazán lenégerezik a manapság már politikailag korrekten csak feketéknek vagy színesbőrűeknek definált etnikumot. Ezt a tényt - mindenféle történelmi összefüggésével együtt - nem árt, ha emésztjük még egy darabig.

Kicsit elkanyarodtunk. Aki a fenti bekezdések alapján valami kiálltványszerűségre gondol, az téved. Ahogy az elején írtam, ez egy regény, kérem. Méghozzá elég jó. Több szálon futó, gördülékeny történetfolyammal, korának megfelelő olvasmányos stílusban - szóval nagyjából minden adott. Ami zavart benne, azt részben már érintettem: ha kritikát fogalmazok meg a fennálló igazságtalan rendszer ellen, akkor inkább veretes hangvételű, naturalista történetet írok, nem pedig romantikus elemekkel tüzdelt hőskölteményt vagy mesét. Ezt azonban tudjuk be a Beecher-Stowe-ban is dolgozó női empátiának: a politikai kakaskodás azóta is, de akkor még különösen a férfiak sajátossága volt. Ezen felül azonban zavaró volt az is, ahogyan a szerző egy-egy fejezet végén a történetmesélésből kilépve, megszólította az olvasót, ezzel ugyanis kizökkentett abból a világból, amelyben addig meglehetősen jól kalauzolt.

Maga a történet nagyjából közismert, így én sem részleteném: egy eladósodott amerikai család kénytelen megválni leghűségesebb, legértékesebb rabszolgájától, aki az évek során keresztényi alázatával kivívta fekete közössége nagyrabecsülését is. Tamás elfogadja a sorsát, de vele párhuzamosan egy kisgyermekes fiatal pár inkább a kitörést, az északra menekülést választja. Két különböző irány, két különböző sors, két különböző befejezés. Aki még nem tette, olvassa el!

Ha nagyon akarom, ez a kötet még belefért volna a tavalyi évembe. Időm lett volna rá, inkább csak a beadandó dolgozatok miatti lelkiismeretfurdalásom akadályozott meg abban, hogy december közepén nekiálljak Robin Cook 2007-ben megjelent regényének. Évek óta nem olvastam már Cook-tól semmit, de nem ez volt az elsődleges szempont, amikor megvettem még nyáron a Fertőzést. Törént ugyanis, hogy június első napjaiban az egyik Alexandra könyvesbolt előtt bámészkodva észrevettem, hogy két nappal később jön Pécsre Robin Cook dedikálni. (Már egy ideje az Alexandra Kiadó gondozásában jelennek meg Magyarországon a kötetei, amelynek a tulajdonosa pécsi illetőségű. Egyes urbánus legendák szerint Cook kifejezetten azért jött Pécsre, hogy megismerkedjen a tulajdonossal, és ennek ürügyén iktattak be egy kétórás dedikálást aznapra.)

Ha nem vettem volna észre a plakátot, és utólag tudom meg, hogy itt járt, tuti kiborulok. Még a gimiben kezdtem el olvasni az orvosi krimijeit, és - ha nem tévedek - a mostani már a tizenkilencedik elolvasott kötete volt. Szóval ilyen előzmények után egyértelműen el akartam menni a dedikálásra, csak mivel közvetlenül előtte tudtam meg, hogy lesz egyáltalán, ezért meg kellett vennem egy kötetét ahhoz, hogy legyen mit aláíratni. Így került a birtokomba a Fertőzés.

Egy szó, mint száz: eljutottam végül a dedikálásra, kaptam is névre szóló autogrammot, sőt még egy-két fényképet is sikerült készíteni a jeles eseményről. Már nem tudom, mit olvastam épp akkortájt, de úgy voltam vele, hogy a frissen aláírt regény várathat még magára. Aztán véget ért a 2009-es esztendő anélkül, hogy elolvastam volna a Fertőzést. Úgy gondoltam, hogy ha tavaly már nem került rá sor, akkor legalább az idei év kezdődjön vele.

Mit ne mondjak: hozta az elvárt szintet. Cook alapvetően nagyon jó orvosi témájú krimiket ír. Egy baj van csak velük: ha az ember egymás után olvassa őket (már pedig én anno pont ezt tettem), akkor a harmadikat követően az első száz oldal után ki lehet találni a történet végét, ami krimik esetében annyira azért nem szerencsés. Most viszont, hogy évek óta nem volt a kezemben Cook-regény, nagyon jó volt elmerülni ebben a világban! Kész nosztalgiázás volt!

A Fertőzés abba a ciklusba tartozik bele, amelyben dr. Jack Stapleton és dr. Laurie Montgomery törvényszéki orvosszakértők botlanak bele egy újabb gyanús haláleset sorozatba. A mostani történet kettejük kapcsolatának már egy viszonylag előrehaladott szakaszában játszódik, így aki még nem olvasott Cook-tól semmit, de egészében át akarja látni ennek a párosnak a kalandjait, az ne a Ferzőzéssel kezdjen, hanem... Ööö... Most elbizonytalanodtam. Az első kötetem, ahol találkoztam velük a Ragály volt. Egyébként a mai napig ez a kedvenc Cook-regényem. De a Wikipédia szerint időrendben ezt a Vakság biztos megelőzi, amit viszont nem olvastam. Ám könnyen lehet, hogy van még ez előtt, vagy a kettő közt másik hozzájuk kapcsolódó regény is. Akinek vannak biztosabb információi ezzel kapcsolatban, az bátran kommentelje be!

Szóval Cook-os krimit olvasni jó. Ha ezt nem nagy tételben tesszük, hanem bizonyos időközönként, akkor az még jobb. A legeslegjobb azonban mégis csak az, ha közel húsz elolvasott könyv után az embernek van lehetősége személyesen is találkozni a világhírű szerzővel, váltani vele pár szót, és egy névre szóló dedikált könyvvel távozni a helyszínről! Azt kívánom minden könyvbarátnak, hogy legyen része valami hasonlóban az élete során!

Íme egy újabb történet, amit előbb láttam filmen, minthogy regény formájában elolvastam volna. Mentségemre szolgáljon, hogy a film előtt egyáltalán nem hallottam Douglas Adams-ről, se a Galaxis útikalauz stopposoknak c. regényéről, ez az egész jelenség valahogy elkerülte a figyelmemet. Aztán a 2005-ös Moziünnep alkalmával beültünk néhány ismerősömmel a filmre: ők nagyon lelkesek voltak, én meg amolyan "minden mindegy" jelleggel csatlakoztam hozzájuk. Emlékszem, akkor nem nagyon ragadott meg a történet. 

Azóta eltelt bő négy év, és az utolsó egy-két hónapot leszámítva semmi érdemleges nem történt Útikalauz-ügyben. Ám az elmúlt időszakban valahogy több alkalommal is beszédtéma lett a kötet a környezetemben, mire én kedvet kaptam hozzá, hogy ismét megnézzem a filmet. Másodszorra már sokkal jobban tetszett! Igazából csak most értettem meg, mi miatt nem jött be korábban. A moziban anno eredeti nyelven, magyar felirattal néztük a filmet. Most viszont a szinkronizált változathoz volt szerencsém hozzájutni. Ég és föld a különbség a kettő között - némi meglepetésre - a szinkronos javára! Ha az ember nem ismeri előzőleg a történetet, akkor egyrészről idegenként mozog Douglas Adams különös világában, másrészről pedig így a feliratos verzióban bezavart a "narrátori hang". Szinkronizálva mindez nagyszerűen különvált egymástól, élvezhető lett a film, aminek eredményeként hatalmasakat röhögtem...

Ennek nyomán már kíváncsi voltam a kötetre is, de ha ez nem lett volna elég, még meg is ígértem az egyik Adams-hívő ismerősömnek, hogy mindenképpen elolvasom az Útikalauzt. Amikor kézbevettem a könyvet, leesett az állam: maga a regény mindössze 170 oldal volt, de a film megjelenése kapcsán színészi/forgatókönyvírói interjúkkal sikerült felturbózni kemény 250 oldalra az egészet.

Elkezdtem olvasni, és abban a helyzetben találtam magam, amiről korábbi bejegyzésekben már írtam a filmadatpációk kapcsán: ha az ember előbb nézi meg a filmet, a könyv olvasása során egyszerűen nem tud nem elvonatkozatni a mozi képi világától! Ahogy haladtam a regénnyel, fejezetről fejzetre azon járt az eszem, hogy az adott részt a filmben miként is oldották meg? Vagy a könyvhöz képest hol változtattak a filmen? Így viszont az olvasás élménye messze nem olyan, mint amikor az ember pusztán a képzelőrerjére kell, hogy hagyatkozzon.

Ha ettől a meglehetősen kellemetlen körülménytől megpróbálunk eltekinteni, akkor viszont határozottan jó véleménnyel vagyok úgy a regényről, mint a filmadaptációjáról! Műfaji kereteikhez képest mindkettő szerethető, aranyos munka. A fentiek alapján jótanácsként azonban mindenkinek azt ajánlom, hogy előbb olvasson, aztán filmezzen! Így e klassz történet kapcsán biztos megkíméli magát azoktól a felesleges köröktől, amiket én lefutottam. Szóval hajrá!