eMBé virtuális könyvespolca

Amikor május közepén elkezdtem olvasni Kondor Vilmos ötrészes sorozatának első kötetét, a Budapest Noir-t, valamiért jó ötletnek tűnt egy nagy bejegyzést szentelni a teljes ciklusnak, és nem külön-külön írni a könyvekről. Nem akartam azt a hibát elkövetni, amit a Harry Potter- vagy A Setét Torony-sorozatnál, hogy az első két kötetnél még csak-csak tudtam klasszikus értelemben vett értékelést írni - de a többinél nagyrészt már elfogyott a kreativitásom, és jobb híján a tartalomismertetésről szóltak a bejegyzések, aminél kevés dolgot utálok jobban.

Ehhez képest most kissé tanácstalanul ülök a laptopom billentyűzete fölött, mert bár általában véve van egy képem Kondor Budapest-sorozatáról, de az eredeti szándékomtól eltérően nem fogok tudni abban az értelemben külön írni a kötetekről, hogy érzékeltessem az egyes történetek sajátosságait vagy a köztük levő különbségeket. Ennyiben tehát mindenképpen egyedülálló lesz ez a mostani bejegyzés, amolyan "5 in 1" jellegű - azon túl persze, hogy a blog négy és fél éves létezése óta az ez első olyan poszt, amikor a szerzőt beleírtam a címbe is. Na, ennyit a technikai részletekről, nézzük a lényegi dolgokat.

*

Nem emlékszem már, mikor találkoztam Kondor nevével először, de azt tudom, hogy több interjút is olvastam a szerzővel, mert a Budapest-ciklus kifejezetten szép és igényes, jellegzetes noir hangulatú borítói felkeltették az érdeklődésemet. A közeg, amelyben ezek a krimik játszódnak egyébként is közel áll hozzám, szeretem a XX. századi történelmet. Szóval nagyjából minden passzolt, az előzetes visszhangok is kedvezőek voltak, de ami különösen megfogott az a szerző személyének rejtélye. (Kondor sikerei ellenére a mai napig nem állt nyilvánosság elé; interjúkat csak ritkán és akkor is e-mailben ad; közönségtalálkozók, dedikálások nincsenek. A kiadója honlapján, van egy pár soros önéletrajz róla, mely szerint egy Sopron környéki faluban él, és matematika-fizika tanárként tanít egy gimnáziumban - de biztosat az érdeklődő közönség igazából nem tud róla.)

A sorozat öt részében egy Amerikából hazatelepült bűnügyi tudósító, Gordon Zsigmond nyomozásait követhetjük végig: jó szimattal megáldott kemény öklű újságírónk rendre belebotlik egy-egy olyan ügybe, ami fölött vagy elsiklik a kor rendőrsége vagy valamiért kifejezetten el akarják tussolni azt. A sorozat 1936-ban kezdődik egy zsidó lány meggyilkolásának rejtélyével, és 1956 őszén zárul a forradalom és szabadságharc napjaiban.

Utólag visszagondolva talán nem is az egyes regényekben felgöngyölített ügyek miatt volt igazán érdekes ez a sorozat, hanem a hangulatai miatt. Sokan, sokszor leírták már, hogy ez lényegében egy fekete-fehérben "játszódó" krimisorozat. Ez annyira igaz, csak megerősíteni tudom! Miközben olvastam, egy az egyben fekete-fehérben láttam magam előtt az '30-40-es évek Budapestjét: különös élmény volt, nem emlékszem rá, hogy volt-e hasonlóban részem, pedig elolvastam már pár történelmi regényt.

Kondor Vilmos remekül idézte meg a korabeli mindennapokat: a legapróbb részletekig megegyező, hiteles történelmi hátteret vázolt fel mindegyik regény mögé. Valamelyik interjújában azt nyilatkozta, hogy azért épp ezt a korszakot választotta a sorozatához, mert a XX. század ezen részéről csak a nagy történelmi-politikai összefüggésekben beszélünk, mintha azt nem is vennénk figyelembe, hogy az átlagemberek szintjén, a mindennapokban akkor is zajlott élet Magyarországon. Ezt próbálja megidézni a fikció keretein belül - teszem hozzá, nagyon is hatásosan. Ha már fikció és hatásosság: valahogy pont az teszi rendkívül életszagúvá ezt a sorozatot, hogy a kitalált cselekményeket és főszereplőket eredendő természetességgel köti össze a korszak valóban létező, jellegzetes figuráival, helyszíneivel vagy eseményeivel. Így jelenik meg a regényfolyamban Péter Gábor, Karády Katalin, az Andrássy út 60. vagy az '56-os Köztársaság téri lövöldözés. Ezek közül is személyes kedvencem Kállay Miklós megjelenése volt A budapesti kémben: Kondor egyetlen jelenettel is hihetetlenül jól érzékeltette azt a csapdahelyzetet, amelyben a béke mellett elkötelezett miniszterelnök vergődött; hogy utolsó utáni lehetőségként, szövetségesek nélkül mennyire szorult helyzetben volt, hogy egy "ismeretlen" újságíró segítségét kérje egy alapvető fontosságú diplomáciai lépésben.

A fenn írtakon túl az ilyen és ehhez hasonló kimunkált karakterábrázolások (legyen szó akár valós, akár kitalált szereplőkről) teszik igazán jóvá ezt a regényciklust. Teljesen mindegy, hogy Gordon Zsigmondról van-e szó, vagy csak "epizódszerephez" jutó mellékszereplőkről, de minden egyes figura mögött ott találhatjuk az embert. Nincsenek rosszul ütemezett, izzadságszagú dialógusok - jó ritmusban adagolt személyes történetek annál inkább.

Zárásként be kell valljam: talán a krimi műfaj sajátossága miatt, talán azért mert egymás után olvastam el az összes könyvet, de már pár hetes távlatból sem emlékszem pontosan az egyes könyvek rejtélyeinek megoldására. Mint fentebb írtam, talán nem is ez a lényeg, nem ezektől igazán jó ez a sorozat. Az igazi jelentőségét abban lehet megragadni, hogy mivel objektíven közelít a Horthy-korszak hétköznapjaihoz, így árnyalhatja azt a képet, amely a magyar társadalomban jelenleg él, ez pedig - valljuk be - mindannyiunkra ráfér.

Éljenek az élet apró örömei! A múlt hétvégén egy régi álmom vált valóra: végre eljutottam az Ünnepi Könyvhét központi helyszínére, a fővárosi Vörösmarty térre!

A szegedi és a pécsi éveim alatt a földrajzi távolság és/vagy az ezzel járó anyagi vonzatok miatt sajnos nem tudtam elmenni, de Dabasról ez már nem volt egy leküzdhetetlen akadály - főleg úgy, hogy elég tudatosan készültem rá, jó előre beterveztem magamnak. A hétvége előtt megérkezett a Molyboltból rendelt könyvcsomagom is, szóval már csak dedikáltatni kellett a könyveket a helyszínen.

Azzal az elhatározással indultam el Budapestre szombat délelőtt, hogy öt szerzővel biztos dedikáltatok könyvet, bár ha valaki a surranópályán még bekúszik a képbe, hát egye fene! Mindenesetre Baráth Katalin, Kepes András, Leslie L. Lawrence, Czakó Gábor és Csoóri Sándor voltak a fő kiszemeltek.

Tizenegy órára megérkeztem a helyszínre: kissé borongós, kissé szeles, de kellemes idő volt. Mivel a rendezvény látogatottságáról korábbi ismereteim nem voltak, kissé meglepett, hogy ekkor még viszonylag kevesen voltak kinn a téren. Délutánra ez nagyon megváltozott, de ne szaladjunk ennyire előre.

Azért érkeztem ilyen korán, mert 11-re meg lett hirdetve egy Moly-találkozó, ami végül - mint kiderült - csak egy Moly-gyülekező volt. A helyszín felmérése után meg is találtam a 13-15 fős csapatot, akikhez az érkezésemet követően még csatlakozott 3-4 ember. Előzőleg azt hittem, hogy majd beülünk valamilyen kávézóba, közösen ráhangolódunk a szombati napra, de negyed óra várakozás után kisebb csoportokra bomolva szétszéledt a társaság a téren. Ez egy kissé furcsa volt, mert nem erre számítottam, de ha már így alakult, az ebédemet követően én is becsatlakoztam az egyik ilyen kis csapatba.

A téren járkálva bebizonyosodott, hogy még egy közel kétmilliós nagyvárosban is milyen kicsi lehet a világ: tök véletlenül összefutottam az egykori egyetemi szobatársammal, aki Vavyan Fable aláírásra várt. (Ahogy láttam, ő volt a nap hőse: vagy 30-40 méteres sor várakozott rá, egy szerző sem volt aznap ennyire népszerű.) Mivel őt követően Leslie L. Lawrence dedikált ugyanott, hát én is beálltam egykori egyetemi harcostársam mellé a sorba. Bár elidőztünk ott egy jó háromnegyed órát, de meglett az az előnye, hogy Laci bácsinál az elsők közt voltam, aki aláírathatta a könyvét. Mosolygós, jó kedélyű embernek tűnt, mintha minden kiosztott aláírás külön örömöt jelentett volna neki. Remélem, lesz még szerencsém találkozni vele.

A hosszú várakozást le kellett öblíteni egy korsó sörrel, szóval egy időre behúzódtunk a Váci utca egyik kisvendéglőjébe. Mire elfogyott a Soproni, közel három óra volt, úgyhogy indultam az Agave Kiadó standjához: Baráth Katalin már ott volt. Tavaly decemberben láttam már őt a Moly-szülinapon, csak akkor még nem tudtam, hogy ő az, aki. Hozzám hasonlóan ő is délvidéki illetőségű, gyakorlatilag egy környékről származunk. Amikor aláírattam vele A fekete zongorát, említettem is ezt neki, úgy tűnt, kellemes meglepetésként érte. Ahogy később jöttem-mentem, örömmel láttam (és kicsit büszkeséggel töltött el engem is), hogy fiatal szerzőként végig 8-10-12 fős sor állt az asztala előtt az aláírására várva.

Czakó Gábor már a meghirdetett időpont előtt megérkezett kiadója standjához, úgyhogy rá még a hivatalos dedikálás előtt sikerült lecsapnom. Talán ő szolgáltatta a legkellemesebb meglepetést a nap folyamán: az írásai, a munkássága alapján őt valamiért egy komoly embernek hittem, olyannak, amilyen egy Kossuth-díjas értelmiségi lehet. Ehhez képest pillanatok alatt kiderült, hogy egy érdeklődő, közvetlen és hihetetlenül szimpatikus pasassal van dolgom. Mikor mondtam neki, hogy igazából még csak most ismerkedek alaposabban a műveivel, leültetett maga mellé, és mondta, hogy nyugodtan lapozzak bele az asztalra kipakolt könyvekbe. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán tekintettel a mögöttem várakozókra, lassan tovább álltam.

Átmentem a Nap Kiadóhoz, ahol Csoóri Sándor is fogadta már az olvasóit. Vele történt a legmegindítóbb találkozásom aznap. Áder János köztársasági elnök akkor állt be a 10-12 fős sor végére, amikor Csoóri az én köteteimet dedikálta. Ült mellette egy hölgy a kiadótól, aki mindig mondta, megismételte neki, hogy milyen névre kérték éppen tőle aláírást – gondolom, 83 évesen már nem az igazi Csoóri hallása. Amikor a hölgy észrevette Ádert, odahajolt az íróhoz, és azt mondta, hogy „Itt az elnök is, akit most választottak meg… Tudod ki ő, ugye?” Csoóri maga elé nézett, majd pár másodperc hallgatás után kissé belassulva annyit mondott, hogy „Persze, persze.”. Nem tudom miért, de engem ez a jelenet annyira meghatott: ez a fajta esendőség annyira emberivé tette ezt a sokat megélt, idős írót, aki a jelenkori magyar szépirodalom egyik - ha nem a - legnagyobb alakja.

Olyan öt óra magasságában a napot végül Kepes Andrással zártam: ahhoz képest, hogy a Tövispuszta kereskedelmi szempontból és fogadtatását tekintve is a tavalyi év egyik legnagyobb könyvsikere volt, ráadásul Kepes mögött nem akármilyen szakmai életpálya áll, egy rendkívül alázatos, visszafogott és halk szavú embernek tűnt. Kérdeztem, hogy lesz-e új könyve: azt mondta, igen, szép lassan dolgozik rajta, aztán egyszer majd valamikor megjelenik.

Egyébként érdekes volt látni, hogy a délutáni órákra már hatalmassá duzzadt tömegben néhány, "folyamatosan kirakatban levő" szerző milyen látványosan elvérzett: ahhoz képest, hogy a pár éve még ismeretlen Baráth Katalin szép csendben, megállás nélkül dedikált; addig a nagyágyú Moldova György asztalát úgy kerülte meg két oldalról a hömpölygő tömeg, mint a Duna a Margit-szigetet. Most olyan - már bocsánat - bulvár-ripacsokról, mint Sas József nem is beszélek... Vajon generációváltás zajlik a kortárs magyar irodalomban?

Összegzésként annyi elmondható, hogy új, érdekes élményekkel teli, de egyben fárasztó napom is volt a szombati. Kissé csalódott vagyok amiatt, hogy nem volt valamilyen közös Moly-happening, de ezt vagy bekalkulálom legközelebb, vagy úgy készülünk majd, hogy legyen! Ez volt tehát 2012 Ünnepi Könyvhete, ha lehetőségem lesz rá, jövőre ismét megyek! :o)

Kicsit olyan számomra Stephen King, mint egy origo: gyakran teszek kitérőt a szépirodalom, a szakirodalom vagy az ismeretterjesztő könyvek világába - hol külföldi, hol magyar szerzők munkáit olvasgatva -, de Kinghez előbb-utóbb visszatérek egy-egy történet erejéig. Ő évek óta fix pont volt a könyv-galaktikus utazgatásaim során, és mivel utoljára tavaly olvastam tőle a Napnyugta után c. novelláskötetét, ideje volt már, hogy valamit ismét a kezembe vegyek tőle.

Eredetileg A Talizmán és A Fekete Ház duóját szerettem volna (újra)olvasni, de a polcon mellettük annyira hívogató volt A Búra alatt, hogy az utolsó pillanatban inkább ezt a két tégla vastagságú dupla kötetet választottam. Jó döntésnek bizonyult (na, nem mintha A Talizmánnal rosszul jártam volna!), még ha kissé lassabban is haladtam vele, mint eredetileg terveztem: szinte napra pontosan egy hónap kellett a bő 1500 oldalas nagyregény kivégzéséhez.

A témaválasztás jó volt, még ha forradalminak annyira nem is nevezhető. Az alapkonfliktus dióhéjban annyi, egy 2000 fős amerikai kisvárosra egyik pillanatról a másikra leereszkedik egy láthatatlan, de annál valóságosabb búra, amely fizikailag elszigeteli az ott lakókat a külvilágtól. Innentől kezdve több szálon követhetjük nyomon a kisközösség radikálisan új helyzetben tanúsított magatartását: hogyan alakul át szép lassan az ott lakók viselkedése; miként jelennek meg úgy a jó, mint a rossz domináns vezéralakok; hogy tudják a maguk oldalára - vagy épp kifejezetten a másik ellen - fordítani a többség hangulatát.

Határozottan jó történet volt A Búra alatt, még ha színvonalát tekintve el is maradt az etalonnak számító Végítélettől. De hát ez már csak egy ilyen bicikli: ha valamit korábban nagyon-nagyon jól megírtak, akkor onnantól kezdve a szerző hasonló témájú és terjedelmű könyveit akarva-akaratlanul ahhoz a méri az olvasóközönség.

Kifejezetten hangsúlyosan jelent meg ebben a történetben Kingnek az a fajta ökoszociális látásmódja, ami az emberi társadalom természeti környezetre gyakorolt, egyre drasztikusabb hatását mutatta be. A 2000-es években kiadott regényeiben ez egy-egy megjegyzés formájában már fel-felbukkant, de - még ha elvonatkoztatva is - ennyire hangsúlyosan még soha. A szerző írói kvalitásait dicséri, hogy a történet legvégére annyira nyomasztó környezetet idézett meg, hogy olvasás közben úgy éreztem, a szereplőkhöz hasonlóan én is egyre nehezebben kapok levegőt! A szó abszolút elismerő értelmében félelmetes volt!

Akik szeretik a több szálon futó, részletgazdag modern kori történeteket, azoknak biztos tetszeni fog ez posztapokaliptikus témát feldolgozó monumentális regény! Akiknek annyira nem jön be ez a műfaj, azok elég ha csak a móka kedvéért eljátszadoznak annak a gondolatával, hogy mit tennének, ha jelen sorok olvasásakor egy láthatatlan és áthatolhatatlan búra ereszkedne a településükre... Nos?

Jeles nap a mai: kereken két éve regisztráltam a Moly.hu könyves közösségi portálon. Gondolom, ettől nem sokan kerültek most heves izgalmi állapotba - és ez rendben is van így -, de akit már "magába szippantott a rendszer", pontosan tudja, hogy miért tölti el ez büszkeséggel az embert... :o)

Úgy gondoltam, azzal ünnepelek, hogy néhány hetes mulasztásomat bepótolva végre megírom René Lejeune Politika és életszentség c. kötetének értékelését. A Robert Schuman, Európa atyja alcímet viselő műre a Molybolton keresztül tettem szert. Mindezt csak azért jegyeztem meg, mert 92%-os leértékelés mellett kétszáz mulandó magyar forintért vásároltam: szóval ha valakit nem is érdekel a téma, ajándékkönyvként költségkímélő szempontból tökéletes lehet.

Mivel szeretem a műfajt, az elmúlt években számos politikai memoárt olvastam: volt köztük saját visszaemlékezés, és mások által írt életrajz is. Utóbbiak közt ugyanúgy akadt koncepciózus rosszindulatú, mint az egekig magasztaló seggnyalós, de a legtöbb szerencsére objektivitásra törekvő, korrekt munka volt. Közös vonásként azonban mindegyiket az határozta meg, hogy a kötetek középpontjában a tárgyalt személy vagy - szerencsésebb esetben - annak munkássága állt, amit a szerző így vagy úgy értékelt, ítélt meg.

Ez a könyv azért volt különleges, mert egy nagyon sajátos szempontból írta le a mai Európai Unió alapjait lefektető francia politikus életútját. Bár kifejezetten jóindulatúan közelített Robert Schuman munkásságához, annyiban nagyon más volt az általam korábban olvasott életrajzokhoz képest, hogy a kötet fókuszában szigorú következetességgel az állt, hogy Schuman politikai pályája, annak mozzanatai mennyire feleltek meg az egyetemes keresztény értékrendnek. (Fontos tudni: ahogy a szerző, úgy Schuman is mélyen hívő katolikus volt, a kötet pedig a Keresztények a XX. században sorozat részeként jelent meg az Új Ember Kiadó gondozásában.)

Lehet, hogy a fenti sorok kissé bigottnak tűnnek, de ez ne ijesszen el senkit: sajátos stílusú, de olvasmányos, jó könyv a Politika és életszentség. Nagyon jó képet rajzol a második világháború utáni, Európa jövőjét féltő politikai gondolkodásról, annak meghatározó alakjairól. Aki nem foglalkozott behatóbban a témával, sokat megtudhat a mai Európai Unió életre hívásának, kezdeti nehézségeinek körülményeiről. A magyar kiadást külön dicséri, hogy az előszóban Fejérdy Gergely történész átfogó képet ad Schuman munkásságának magyarországi vonatkozásairól.

Akiről szándékosan nem írtam eddig, az a könyv alanya: Robert Schuman. Lehetetlen néhány mondatban érzékeltetni, hogy milyen emberi nagyság kell ahhoz, hogy valaki a németek által otthonából elűzött franciaként már a világháború hónapjai alatt azon gondolkozzon, hogy miként oldható meg a két nép békés együttműködése a későbbiekben - majd ezt évtizedeken keresztül következetes, szívós munkával meg is valósítsa. Mint írtam, ezt egy blog bejegyzésben lehetetlen érzékeltetni - el kell olvasni hozzá a könyvet.

Most tudatosult csak bennem, hogy három és fél éve nem olvastam semmit Gabriel García Márquez-től. Elég hosszú idő ahhoz képest, hogy az egyik kedvenc íróm. A Száz év magány újraolvasásának gondolatával kacérkodok már egy ideje, de egyelőre még nem léptem a tettek mezejére. A Söpredéket mondhatni véletlenül kezdtem csak el. Joseph Heller egyik regényéért mentem be a könyvtárba, de mivel épp kikölcsönözték, más után kellett néznem. Ekkor szúrtam ki a polcon a Söpredéket.

Ez a kisregénye valahogy kimaradt az életműolvasásból, amikor egyetemistaként Márqez-mániában szenvedtem, ráadásul viszonylag rövid terjedelme is szimpatikussá tette, szóval két oka is volt annak, hogy most kivettem a könyvtárból.

Hogy mi a Söpredék? Egy pillanatkép Macondóról, Márquez világának talán sosem létezett kistelepüléséről, ami Kolumbia bármelyik falva lehetne éppen. Egy olyan pillanatfelvétel, amely megértéséhez három generáció képviselőjének - a nagyapa, az anya és a kisfiú - narrációja segíti az olvasót.

Ugyanazt látják mindhárman, megélt tapasztalataik miatt azonban teljesen másként csapódik le bennük az éveken keresztül négy fal közé zárkózott, messziről jött idegen öngyilkosságának ténye. A halál, az elmúlás egyetemes, Macondo közösségének átka helyi sajátosság. A könyv szereplői a maguk szintjén azonban egyiket sem fogadják el, ellentmondásos érzelmeikkel viaskodva mindkettővel szembe mennek.

A történet első oldalától kezdve ott lehetünk velük: értjük a gondolataikat, érezzük a félelmeiket, a falu közösségének rosszallását. Bennünket is körülvesz a macondoi kora délután agyrohasztó hősége, az idegen szobájának orrfacsaró légköre. Nincs menekvés, és ahogy haladunk előre a történetben, egyre biztosabbá válik bennünk az érzés, hogy nagyon nem lennénk a szereplők helyében.

A fülszövegből tudtam meg, hogy ez a könyv Márquez életművének legelső darabja, ezzel debütált íróként. Nem akarom túldimenzionálni a Söpredéket, mert nem lenne helytálló. Nem egy Száz év magány, de még a Szerelem a kolera idején szintjétől is elmarad. Ebből a műből is látszik azonban, hogy ha a tehetség, ez az isteni adottság megvan valakiben, akkor az már pályájának legelső pillanatától érződik. Alázattal, szorgalommal és odaadó munkával a későbbi évek során Márquez ezt szinte tökélyre fejlesztette. Érdemes forgatni a könyveit.