eMBé virtuális könyvespolca

Lehet-e még bármi újat mondani Robin Cook regényeiről? Azt gondolom, nem nagyon. A történeteinek egy-két kivételtől eltekintve évtizedek óta ugyanaz a közege, hasonlóak vagy éppen ugyanazok a karakterei, a konfliktushelyzeteikben sincs már túl sok újdonság, és a regények által feszegetett orvosetikai kérdések is rendre ismétlődnek. A kifinomult érzékű kritikusok, a könyves világ mindenható megmondóemberei ilyenkor szokták leírni egy-egy új megjelenés kapcsán, hogy "már képtelen megújulni", "csak önmagát ismétli", meg egyébként is "régen sokkal jobb volt".

Nem állítom, hogy ezeknek az észrevételeknek nincs valóságalapja (akár külön-külön, akár így együtt), de valamitől nálam sok év után is működik még a dolog. És amíg ez így van, pont nem érdekel a fanyalgók kórusa. Nyilván én sem várok már katartikus hatást egy-egy orvoskrimijétől, egyszerűen csak szeretem olvasni a könyveit. Miért? Mert jó történetmesélő. Mert élethű, szerethető karakterei vannak. Mert egy olyan világ sötétebb oldalát hozza közelebb az egyszerű olvasókhoz, amelynek kulisszatitkaiba egyébként nem nagyon láthatunk bele. Hiába fikciós történetek ezek is, mégis csak teljesen más szinten mozognak, mint a Vészhelyzet vagy a Grace Klinika.

Bár Cook regényeinek váza általában ugyanaz, a rohamosan fejlődő orvostechnológia és a globalizálódó világ folyamatosan újabb lehetőségeket ad számára egy-egy új történethez - és ő ezt jó érzékkel ki is használja. A 2009-ben megjelent Idegen test is egy olyan regény, amelyet 25 évvel ezelőtt nem lehetett volna megírni, mert a történet alapját szolgáltató jelenség, az indiai high-tech gyógyturizmus egyszerűen még nem létezett.

Minden előnyével együtt az amerikai egészségügyi rendszer egyik legjellemzőbb hátulütője, hogy bár világszínvonalú technológiákat felvonultató intézményekben gyógyulhatnak a betegek, de a magánbiztosítók ennek olyannyira megkérik az árát, hogy több tízmillió amerikai egyszerűen képtelen ezt megfizetni. Az ezredforduló környékén az ebben rejlő lehetőségeket ismerte fel India: hatalmas beruházásokkal állami szinten támogatta a magánkórházak megépítését, amelyekben az amerikai betegek tizedannyi áron végeztethettek el ugyanolyan körülmények között műtéteket, mint otthon.

Cook főhősének nagymamája is anyagi megfontolásokból utazik inkább Indiába egy rutinműtétre, de a szövődmények nélküli operáció estéjén váratlanul meghal. Az unokája, Jennifer Hernandez odautazik, hogy intézkedjen az elhunyt földi maradványairól, de közben több gyanús dolgot is tapasztal: kiderül, hogy nem ez az egyetlen furcsa haláleset, és az amerikai média rendre előbb tudja meg hírt, mint hogy a hozzátartozókat értesítenék, ráadásul a kórház is feltűnően szőnyeg alá akarja söpörni az ügyeket.

Robin Cook regényei azért is jók, mert abban az értelemben élethűek, hogy kitalált történetekhez képest az elvi lehetősége simán megvan mindannak, amit leír bennük. Ez erre a könyvére talán különösen igaz. A benne felvázolt piaci rivalizálás az amerikai betegekért nagyon is valós, innen már csak egy lépés megcsinálni mindazt, amit Cook leír. Az Idegen test nem egy világrengető kötet, mégis érdekes és fontos kérdéseket vet föl miközben kifejezetten jó olvasmányélményt nyújt.

Az egész egy hirtelen jött ötlettel kezdődött. Október 7-én, vasárnap este valahogy az Európa Kiadó Facebook-oldalára tévedtem, ahol premier plánban hirdették Vámos Miklós új regényének másnapi könyvbemutatóját. Ilyenen még úgysem voltam soha, gondoltam, miért ne mennék föl Pestre erre a pár órára? Bár még a szerző egyetlen könyvét sem olvastam, nem is foglalkoztatott különösebben soha, valamiért határozottan jó ötletnek tűnt a dolog. Szóval másnap fölkerekedtem.

A Nyugati téri Alexandra könyváruház pódiumhelységében húsz perccel a kezdés előtt már nem lehetett ülőhelyet találni, de még mindig csak jöttek és jöttek az emberek: az olvasáskultúráért joggal aggódók kórusának azért valamelyest jó hír, ha 2012-ben egy kortárs író könyvbemutatóján ekkora tömegnyomor van, és az új kötet azóta is előkelő helyen tanyázik az ilyen-olyan áruházláncok eladási listáin. Az egyébként hihetetlenül jó hangulatú bemutatóról azért nem szeretnék most többet írni, mert az eKultúra rögzítette az egészet és IDE KATTINTVA meg is tekinthető. Lényeg a lényeg: a bemutatót követően volt szerencsém dedikáltatni a frissen vásárolt könyvet, és teljes elégedettséggel jöttem el aznap este a fővárosból.

Miután a hosszú hétvégén végre befejeztem A 22-es csapdáját, a friss élmények miatt kézenfekvő volt, hogy a Szitakötő legyen a következő olvasmányom. Kicsit tartottam tőle, mert a története egy olyan generáció tagjainak barátságáról szól, akik az 1950-es évek első felében születtek, én meg ugye a '80-as évek kellős közepén kezdtem el földi pályafutásomat. A félelmeim teljesen alaptalanok bizonyultak: akinek korombeli fiatalként - akár csak a családi beszélgetésekből - van egy minimális rálátása a XX. század második felének magyarországi társadalmi viszonyaira, annak semmi gondja nem lesz a regénnyel.

A nyolcak története egy 1957-es táborban kezdődik, ahol a tagok életre szóló barátságukat a maguk 12 pontjával biztosítják be. Ez a "véd- és dac-szövetség" az, amelyet az olvasó végigkövethet a társaság évi közös találkozói által. Vámos nagyon jó mesélő, hiszen olyan ez a történet, mint maga az élet: nem idealizált, cukormázas emberi kapcsolatokat ír le, hanem egy olyan társaság őszinte barátságát, ahol boldog pillanatok mellett ugyanúgy jelen van a kamaszkori rivalizálás, és a belőle eredő féltékenység, mint a politikai nézeteltérésekből adódó feszültség, hogy csak két példát említsek.

Érdekes volt megtapasztalni, hogy a kezdeti könnyed hangulat az idő előrehaladtával egyre komorabbá, sőt néhol kifejezetten nyomasztóvá válik. A "gondtalan ifjúság" időszakát szép lassan felváltja házastársi kapcsolatok krízise és felbomlása, az egzisztenciális bizonytalanság, vagy egy-egy korai haláleset által meghatározott élethelyzetek. Az elmúlás egyre markánsabban van jelen a történetben, és hiába szeretné az olvasó, hiába szurkol a szereplőknek, a békés-boldog idős kor nem nagyon jelenik meg a könyv lapjain.

Van két apró szépséghibája a regénynek, amit meg kell említenem: egyrészről a kötet első felében Vámos több helyen pontatlan tájszólással, ragozással szólaltatja meg a szereplőit, látszik, hogy eddigi történeteinek szereplői mind fővárosi emberek voltak, és kevésbé mozog otthonosan a vidékies közegben. Másrészről - és ez abszolút szubjektív - az utolsó fejezet jövőben játszódó 2026-os környezete kicsit túl lett díszítve. A cselekvés és a zárójelenet rendben van, de ami a közeget illeti, érzésem szerint a kevesebb több lett volna.

Azonban ezzel együtt is rendkívül jó könyv a Szitakötő, szívesen olvastam. Ideális első kötetnek bizonyult: olvasmányos, jó ritmusban adagolt hiteles történet egy nemzedék tagjairól, akik "a keményvonalas szocializmus éveiben voltak gyerek, a puhább diktatúrában kamasz és ifjú felnőttek, életük közepét találta telibe a rendszerváltozás, és az azt követő magyar kapitalizmusban is éltek huszonkét évet".

Ennek. A regénynek. Semmi. Értelme. Nem. Volt.

Na jó, ez így talán egy kicsit erős - de a lényegen igazából akkor sem változtat. Joseph Heller története a második világháborús amerikai katonaélet mindennapjait mutatja (mutatná?) be szatirikus és groteszk értelmezésben, ami kétség kívül eredetibb, sajátosabb látásmód, mint a témát feldolgozó többi száz és száz történelmi regény, de minden jóindulatom ellenére nálam akkor sem működött.

Az ok viszonylag egyszerű: ez a regény a maga bő ötszáz oldalával egyszerűen sok, túl sok. Utólag visszagondolva, kétszáz oldal után gyakorlatilag már semmi újat nem tudott adni: mintha a szereplők ugyanazokat a köröket futották volna újra és újra. A groteszkben ez persze benne van, de egy ponton túl már kezdett nagyon fárasztó lenni. Évek óta nem volt könyv, ami ennyire próbára tette volna a türelmemet: nagyjából ötvenoldalanként a sarokba akartam vágni, mondván, föladom, nincs tovább. Egyedül az tartotta bennem a lelket, hogy hátha a befejezés más megvilágításba helyezi az addig olvasottakat, hátha valami olyasmivel zárul, ami miatt megéri végigszenvedni a történetet. Hát nem. Ezt benéztem.

Belefutottam a Molyon egy zseniális értékelésbe a regényről, ezt a szerző - azaz dontpanic - utólagos engedelmével egy az egyben be is másolom: "A 22-es csapdája című könyv alaptézise az, hogy a háború és bármi, aminek köze van hozzá, értelmetlen. Így tehát A 22-es csapdája című könyv is értelmetlen, hiszen a háborúról szól. Ám mivel A 22-es csapdája megfogalmazza ezt az alaptézis, ezért a könyvnek van értelme. Ez az alaptézis kimondja, hogy a háború és bármi, aminek köze van hozzá, értelmetlen. Tehát A 22-es csapdája…" Ez a pár ironikus mondat tökéletesen visszaadja a könyv stílusát és érzékelteti a tartalmát. Más kérdés, hogy dontpanic a maximális öt csillagra értékelte, én meg csak kettőre. Ízlések és pofonok.

De hogy ne csak szapuljam a regényt, írok pár sort az általam ítélt két csillagról is. Egyrészről igyekeztem értékelni Joseph Heller azon igyekezetét, hogy 1961-ben megpróbálta teljesen újszerű megközelítésből szemlélni a második világháborút ezzel a könyvvel. Igyekeztem értékelni a kitartását: ha nekem olvasni szenvedés volt, akkor az írói teljesítmény szempontjából sem lehetett piskóta. Írástechnikai szempontból kifejezetten tetszett, ahogy a nem lineáris történetvezetést megoldotta: ezzel technikával eddig egyedül Ottlik Géza Iskola a határon c. regényében találkoztam. És igen, az első kétszáz oldalon voltak kifejezetten humoros részek is kötetben.

Tisztában vagyok vele, hogy A 22-es csapdája azért "értelmetlen" regény, mert a háború értelmetlenségére kívánja így felhívni a figyelmet. Hogy ez lényegében csak egy eszköz, amelyet a szerző tudatosan felhasznált. Nem is állítom, hogy az író kvalitásaival lennének gondok, de a terjedelmet tekintve érzésem szerint átesett a ló túloldalára, nem is kicsit. Ha Joseph Heller ezt a történetet egy 50 oldalas novellában írja meg, azzal is tökéletesen érzékeltethette volna a mondanivalóját, jó eséllyel "átjött" volna az üzenet. Ötszáz oldalt akkor lett volna indokolt írni, ha lett volna sztori, vagy karakterfejlődés, ami adott volna valamilyen ívet a regénynek, de ezek itt teljesen hiányoztak. Kár érte.

Korábban írtam már arról, hogy a politikai témájú könyveknél sokaknak nehéz különválasztaniuk a kötet tartalmát szerzőjének megítélésétől vagy a mű aktuálpolitikai vonatkozásaitól. Akarva-akaratlanul van mindenkinek valamilyen érzelmi és/vagy értékrendi viszonya az adott mű írójához, vagy a könyv témájához, és ez sajnos nagyon sok esetben eleve aláássa magáról a könyvről, mint műről folytatott érdemi párbeszédet. Ez a veszély most is fennáll, mert Olajos Péter Konzervatív zöldség c. 2011-ben megjelent kötete a zöldpolitika területén számos olyan javaslatot, alapvetést megfogalmaz a jobboldali-konzervatív tábor számára, amelyektől - az elmúlt hónapok fejleményei alapján - pillanatnyilag inkább távolodik a kormány, semmint hogy megvalósítaná azokat.

Olajos Péter környezetvédelmi szakmérnök, konzervatív politikus. 2004 és 2009 között az Európai Néppárt színeiben Európai parlamenti képviselőként dolgozott, a Környezetvédelmi, Közegészségügyi és Élelmiszerbiztonsági Bizottság tagja, valamint a Fenntartható Fejlődés Munkacsoport alelnöke volt. A 2010-es kormányváltást követően a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium zöldgazdaság-fejlesztésért és klímapolitikáért felelős helyettes-államtitkára lett. Nevéhez fűződik többek között Magyarország Megújuló Energia Cselekvési Terve (2010-2020) és Magyarország Energiahatékonysági Cselekvési Terve (2010-2016) is. Tisztségéből 2011 novemberében mentették fel, könyve még jóval ezt megelőzően, tavasszal jelent meg.

A 2010-es országgyűlési választások kampányidőszakában interjút készítettem Schiffer Andrással, az LMP listavezetőjévél. Elég hosszasan boncolgattuk, hogy van-e létjogosultsága, választói befogadóképessége a zöld gondolatnak a Kádár-rendszer még jócskán berögzült reflexeit magában hordó Magyarországán, érett-e erre egyáltalán a magyar társadalom? Schiffer racionális következetességgel fejtette ki, hogy tulajdonképpen egy csomó szakpolitikai téma középpontjába lehet állítani a zöld gondolatiságot a gazdaságtól kezdve a vidékfejlesztésen és szociális politikán keresztül egészen a külkapcsolatokig. Számomra laikusként addig a zöld ügyek nagyjából egyet jelentettek a környezetvédelemmel, és ez a beszélgetés volt az, amely után fokozottan elkezdtem érdeklődni a téma iránt. Különösebben soha nem csináltam titkot abból, hogy alapvetően konzervatív értékrendű ember vagyok, ezért keltette fel rögtön a kíváncsiságomat Olajos Péter könyve, amely a Politikáról, gazdaságról jövő időben alcímet kapta.

A kötet elsősorban a jobboldali-konzervatív közösségnek íródott azzal a céllal, hogy a zöldpolitikai témákat pragmatista szempontból a látóterükbe emelje; hogy ne úgy tekintsenek erre a kérdéskörre, mint valami nyugati úri passzióra, vagy, mint egyes hippicsoportok valóságtól elszakadt proteszt aktivitására. A kísérlet pedig meglehetősen jól működik, engem legalábbis meggyőzött.

A Konzervatív zöldség kilenc fejezeten keresztül mutatja be a zöldpolitika világát, melyekben többek között szó van a zöld konzervativizmus elvi kereteiről, a zöldpolitikáról úgy általában pártalapon, az állam és a zöld kormányzás viszonyáról, a média szerepéről, valamint a gyakorlatban megvalósítható zöld gazdaságról is. Ez utóbbi messze a legaprólékosabban kidolgozott rész a kötetben, és tekintve, hogy a gazdaság egyik legsajátosabb ágazatáról, területéről van benne szó, meg is szenvedtem vele rendesen.

Sokat gondolkodtam, hogy ehhez kapcsolódóan kitérjek-e most arra, hogy amikor könyvében Olajos olyan józan, racionális érvekkel alátámasztott gazdaságélénkítő javaslatokkal áll elő, amelyek más országokban már működőképesnek bizonyultak, és csak adoptálni kellene őket a magyar viszonyok közé - akkor a hivatalos kormányzati gazdaságpolitika miért a ködös és kiszámíthatatlan unortodox ötletrögtönzéssel operál? Végül azért döntöttem úgy, hogy ebbe nem megyek bele, mert - a bejegyzés elejére visszautalva - ez már messze vinne a könyvtől és az aktuálpolitikai kritika egyébként sem profilja ennek a blognak.

A kötet ezt az egy fejezetet leszámítva egyébként könnyen emészthető, ha valakit érdekel a téma, az apró betűvel szedett oldalak ellenére is gyorsan fog vele haladni. A találó és szellemes cím, valamint a kreatív borító miatt különösen bosszantó, hogy néhány helyen elég csúnya tördelési hibák vannak a szövegben, szóval nem tudom, hogy a szerkesztő vagy a korrektor milyen munka után vette fel a fizetését a L'Harmattannál, de egy-két kokit és sallert én tuti kiosztottam volna az ügyvezető helyében a könyv megjelenése után.

Zárásként ajánlom Exterde Tibor kiváló interjúját (IDE és IDE kattintva), melyet az Inforádió Aréna c. műsorában készített Olajos Péterrel a kötet megjelenése apropóján 2011 júliusában. Hallgatni és olvasni is érdemes.

Kicsit kellemetlenül érzem magam. Itt van Gárdonyi Gézának ez a kedves, szerethető kötete, benne két-három oldalas rövidke fejezetekkel, ékes-régies stílusú, egyszerű mondatokból felépítve - de engem valahogy mégsem fogott meg. Hetek óta gondolkodtam azon, hogy mi lehet ennek az oka, de képtelen vagyok rájönni - ha csak az nem, hogy rosszkor került a kezembe, és én nem voltam ráhangolódva a könyvre, vagy annak témájára. Történt már ilyen korábban.

Hibát nem nagyon tudnék találni benne: Gárdonyi letisztult egyszerűséggel mutatja be egykori falujának, tágabb értelemben a századeleji vidék Magyarországának mindennapi életét. Az iskolában nyüzsgő kisdiákok csínytevései ugyanúgy benne vannak ebben az elbeszélés-gyűjteményben, mint a kemény téli éjszakák kandallótűz melletti magánya, a szomszédok közti telekvita szította feszültség, a réten kaszáló parasztemberek izzadtsága vagy a másik faluból lánykérésre érkező fiatalember tesze-tosza zavartsága. Gárdonyi úgy meséli el Az én falum oldalain újra és újra ugyanazt a történetet, hogy közben nincs két egyforma elbeszélés a könyvben. Ha a vidék lelkiségét, a falusi kisközösségek belső hangulatát valami jól visszaadja, akkor az ez a kötet.

Nem szociográfia ez - legalábbis a szó szakirodalmi értelmében -, inkább egyfajta szépirodalmi lenyomata egy kis falu mindennapjainak. Finom hangulatokkal, hol jó, hol rossz élethelyzetekkel találkozik benne az olvasó, de Gárdonyi mindegyikről olyan szeretettel ír, ahogy csak egy közösségét jól ismerő bölcs tanító írhat. A kötet olvasása közben valamiért újra és újra eszembe jutott Németh László Iszonya, de azon túl, hogy mindkettő egyazon környezetben játszódik, sok hasonlóság szerintem nincs köztük: Gárdonyi kötete inkább általánosságban mutatja be a vidéki életet, annak derűjével és szépségeivel együtt, míg Németh László egy nagyon is kézzelfogható személyes konfliktust vezet végig a regényében egyre komorabb hangulatban.

Akárki véleményét olvastam eddig a könyvről, agyondicsérte. Joggal, mert tényleg remek mű. Ezt igyekeztem is fentebb érzékeltetni. És visszautalva a bejegyzés elejére, pont emiatt érzem kellemetlenül magam: a könyv nagyszerű, nálam valahogy mégsem okozott katarzist. Valószínűleg csak rosszkor került a kezembe, nem tudtam egy hullámhosszra kerülni vele. Ez azonban ne tartson vissza senkit az elolvasásától: úgy érzem, én inkább a kivételt erősítő szabály vagyok ez esetben. A könyv nagyon jó, én voltam ez alkalommal kevés hozzá.