Most tudatosult csak bennem, hogy három és fél éve nem olvastam semmit Gabriel García Márquez-től. Elég hosszú idő ahhoz képest, hogy az egyik kedvenc íróm. A Száz év magány újraolvasásának gondolatával kacérkodok már egy ideje, de egyelőre még nem léptem a tettek mezejére. A Söpredéket mondhatni véletlenül kezdtem csak el. Joseph Heller egyik regényéért mentem be a könyvtárba, de mivel épp kikölcsönözték, más után kellett néznem. Ekkor szúrtam ki a polcon a Söpredéket.
Ez a kisregénye valahogy kimaradt az életműolvasásból, amikor egyetemistaként Márqez-mániában szenvedtem, ráadásul viszonylag rövid terjedelme is szimpatikussá tette, szóval két oka is volt annak, hogy most kivettem a könyvtárból.
Hogy mi a Söpredék? Egy pillanatkép Macondóról, Márquez világának talán sosem létezett kistelepüléséről, ami Kolumbia bármelyik falva lehetne éppen. Egy olyan pillanatfelvétel, amely megértéséhez három generáció képviselőjének - a nagyapa, az anya és a kisfiú - narrációja segíti az olvasót.
Ugyanazt látják mindhárman, megélt tapasztalataik miatt azonban teljesen másként csapódik le bennük az éveken keresztül négy fal közé zárkózott, messziről jött idegen öngyilkosságának ténye. A halál, az elmúlás egyetemes, Macondo közösségének átka helyi sajátosság. A könyv szereplői a maguk szintjén azonban egyiket sem fogadják el, ellentmondásos érzelmeikkel viaskodva mindkettővel szembe mennek.
A történet első oldalától kezdve ott lehetünk velük: értjük a gondolataikat, érezzük a félelmeiket, a falu közösségének rosszallását. Bennünket is körülvesz a macondoi kora délután agyrohasztó hősége, az idegen szobájának orrfacsaró légköre. Nincs menekvés, és ahogy haladunk előre a történetben, egyre biztosabbá válik bennünk az érzés, hogy nagyon nem lennénk a szereplők helyében.
A fülszövegből tudtam meg, hogy ez a könyv Márquez életművének legelső darabja, ezzel debütált íróként. Nem akarom túldimenzionálni a Söpredéket, mert nem lenne helytálló. Nem egy Száz év magány, de még a Szerelem a kolera idején szintjétől is elmarad. Ebből a műből is látszik azonban, hogy ha a tehetség, ez az isteni adottság megvan valakiben, akkor az már pályájának legelső pillanatától érződik. Alázattal, szorgalommal és odaadó munkával a későbbi évek során Márquez ezt szinte tökélyre fejlesztette. Érdemes forgatni a könyveit.
