eMBé virtuális könyvespolca

Ahhoz képest, hogy 2010-ben könyves berkekben mekkora visszhangot vert Tari Annamária Y generáció c. kötetének megjelenése, meglepő, hogy a tizenéves kamaszokról szóló új könyve, a Z generáció milyen csöndben látott napvilágot tavaly. Ennyit jelentene, hogy egy neves, nagy kiadó gondozásában jelenik-e meg valami, vagy egy kevésbé ismert, kis kiadónál? Lehetséges.

Az okok között szerepelhet azonban az is, hogy az Y generációt nem fogadta egyöntetű lelkesedés se az olvasók, se a kritikusok részéről: többen vontatottnak, kuszának vagy a benne tárgyalt szituációkat életszerűtlennek tartották, így lehet, hogy az új könyv nem is mozgatta meg annyira a nagyközönség fantáziáját.

Én azért akartam elolvasni a folytatást, mert eredetileg is erre a fiatalabb korosztályra voltam kíváncsi, amikor a kezembe vettem az Y generációt: csak közben esett le, hogy az inkább az huszonévesekről szól, mint az eggyel fiatalabb nemzedékről.

Nem csűröm-csavarom tovább: zseniális az új könyv! Kezdjük az alapoknál: az elmúlt évek egyik legtalálóbb borítója köszön vissza a kötet címlapjáról. (Lásd a fenti linkre kattintva.) Utoljára Nick Cave regényének fedőlapja volt ekkora telitalálat, ennyire kifejező.

Az Y generációhoz képest itt már a beltartalom is nagyon erős volt. Bár a fejezeteket felvezető párbeszédek között még mindig volt egy-két erőltetett dialógus, és akadtak kisebb-nagyobb gondolati kitérők az egyes témákon belül, de nagyon érezhető volt, hogy a szerző megfontolta az előző könyv kritikáit. Tartalmi szempontból nagyságrendekkel jobb és izgalmasabb könyv ez, mint az elődje: egyértelmű a fejlődés.

Őszintén szólva a Z generációt olvasva voltak igazán szembetűnőek az előző könyv gyermekbetegségei. Mintha akkor Tari Annamária nem igazán tudta volna még eldönteni, hogy nagyközönségnek szóló, konyhanyelven írott pszichológiai munkát adjon-e ki a kezéből, vagy szakirodalmi kötetet. Ez a probléma itt fel sem vetődik: hivatkozásokkal sűrűn ellátott, a szakzsargont sokkal bátrabban használó könyv Z generáció - és jól is áll neki. Na, nem kell betojni a fenti soroktól: aki túl van már a Csernus-összesen, vagy kacérkodott más pszichológiai könyvekkel is, annak nem fog gondot okozni a Z generáció sem.

A kötetet olvasva végig az járt az eszemben, hogy a 10-15 éve, vagy annál régebb óta pályán levő pedagógusok közül vajon hány van tisztában mindazzal, amit a szerző leír a 2000-es évek első felében született "netgeneráció" tagjairól. Félek, hogy nagyon kevés. Elképesztően megváltozott a világ, és sok pedagógus még a régi, évtizedes eszköztárral próbálja megtalálni a közös hangot a diákokkal, hogy átadhassa a tudását - egyre kisebb sikerrel. Ez a könyv egy nagyon alapos elemzése ennek a korosztálynak: a viselkedésük lélektani okaira világít rá. Ahhoz hogy szót érthessenek, érthessünk velük, elengedhetetlen, hogy megismerjük őket. Ebben segít ez a könyv.

Nem nagy kedvvel kezdtem el ezt a könyvet. Tavaly pont azt követően indult el egy Bulgakov munkásságához kapcsolódó kihívás a Molyon, hogy befejeztem A Mester és Margaritát, így sajnos, ha akartam sem tudtam volna azzal megszerezni a teljesítésért járó kitüntetést. A csábítás viszont nagy volt, így hát úgy döntöttem elolvasok még egy könyvet az orosz szerzőtől.

Eredetileg a Kutyaszív volt a kiszemelt, de mivel a prózai művek közül csak a Moliere úr élete volt benn a könyvtárban, így - jobb híján - erre esett a választásom. Se a francia történelem, se általában a drámairodalom nem foglalkoztatott soha, ezért nem volt egészen természetes a mosoly az arcomon, amikor elkezdtem a könyvet. Kicsit tartottam attól is, hogy A Mester és Margaritához hasonlóan ez is valami sajátos hangulatú, szürreális elemekkel felturbózott mű lesz, de szerencsére ilyenről szó sem volt.

Gyakorlatilag minden előítéletem és fenntartásom megszűnt egy-két fejezet után. Ez az életrajz kitűnő példája annak, hogy ha egy könyvet jól megírnak, akkor olyanok is élvezettel olvashatják, akiknek egyébként nincs nagy rálátásuk a témájára. Már pedig Bulgakov ezt a könyvet nagyon jól megírta! Aki szeret színházba járni, vagy még bele is lát valamilyen szinten egy társulat életébe, az egyenesen imádni fogja!

Bulgakov olyan szeretettel és lelkesedéssel ír Moliere-ről, ahogy egy kisgyerek beszél a felnőtt bálványáról, még sincs olyan érzése az olvasónak, mint ha "kozmetikázná" a nagy francia drámaíró életét. Alkotói és magánéleti kudarcai, személyes jellembéli gyengeségei ugyan úgy jelen vannak a műben, mint a sikert sikerre halmozó, királyi kegyeltségig jutó életpályájának állomásai.

Nem tudom megmondani, mitől jó a XXI. század elején egy XVII. századi francia drámaíró életéről szóló, hetven éve írt könyv, de nekem nagyon-nagyon tetszett. Volt valami meseszerű benne, illetve a beavatottságnak egy sajátos hangulatát adta azzal, hogy egyrészről betekintést engedett a korabeli párizsi színházi világba, másrészről XIV. Lajos királyi udvarába is.

Nem csodálkozom, ha a krimiken, horrorokon, fantasy-n vagy újabban vámpírtörténeteken szocializálódott szélesebb olvasóközönség még a fenti sorok után sem lát túl sok fantáziát egy ilyen könyvben - de tegyük félre a fanyalgásunkat egy kicsit! Moliere élete van annyira színes, Bulgakov írói kvalitása pedig van annyira kifinomult, hogy ez a történet megérjen egy próbát.

Tavaly "Az Olvasás 7 Hete" alatt elég rendesen körbejártam a könyvekkel kapcsolatos legkülönfélébb témákat, de most Memoir jóvoltából a látóterembe került egy újabb kérdéssor. Mivel ez csak részben fedi a tavalyiakat, ezért úgy döntöttem – már csak a móka kedvéért – becsatlakozok ebbe is.

1. Mi volt életed legrosszabb könyv élménye?

Egyértelműen Paulo Coelho A zarándoklat c. munkája, de ott van szorosan a nyomában James Redfield A mennyei prófécia c. agymenése is.

2. Mi volt az a könyv, ami eddig a legnagyobb hatással volt rád?

George Orwell 1984-ét évek óta nem tudja semmi letaszítani a képzeletbeli dobogó tetejéről, amin azért ott van még a zseniális Gabriel García Márquez Száz év magánya és Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! c. regénye is.

3. Olvastál már olyan könyvet, ami komolyan a frászt hozta rád és félelmet keltett benned?

Egy-két kivételtől eltekintve kiolvastam Stephen King teljes életművét, amik közt a "rettegésgerjesztési faktort" tekintve voltak kitűnő és kevésbé kemény történetek is, de rémálmom a Mester egyetlen könyvétől volt csak: a Borzalmak városától.

4. Mit használsz könyvjelzőnek?

Éveken keresztül valamilyen kis kártyanaptár töltötte be ezt a szerepet, de tavaly vásároltam egy fehér színű elegáns könyvjelzőt, amin János evangéliumának egyik idézete van. Azóta ezt használom.

5. Mikor szoktál olvasni? Otthon, munkahelyen, reggel, délben, este, alvás előtt … hm?

Hét közben délután vagy az esti órákban olvasok, munka után. Hétvégén ez teljesen eseti jellegű: programtól függően, ahogy esik, úgy puffan.

6. Mi volt az első könyved, amit olvastál?

Erre nem emlékszem pontosan, de amikor általános iskolás alsó tagozatosként a környezetemben járva-kelve először elújságoltam, hogy én bizony könyvet olvasok, az Tatay Sándor Kinizsy Pál c. munkája volt. Lehet persze, hogy olvastam előtte mást is, de ez ragadt meg bennem.

7. Puha kötésű, vagy kemény fedeles?

Jobban szeretem a kemény fedeles köteteket: tartósabbak, és általában igényesebb kivitelűek, mint a puha kötésűek, de ez önmagában nem meghatározó szempont nálam. Egy csomó remek puha kötésű könyvet vásároltam és/vagy olvastam az elmúlt években.

8. Mit olvasol most?

Mihail Bulgakov Moliére úr élete c. művét.

9. Hányadik oldalon jársz?

A 132.-en.

10. Rajta hagyod a kezed nyomát a könyvön (belefirkálsz, véletlenül leöntöd, leeszed, egyéb barbárság)?

Soha. Olyannyira vigyázok azokra a könyvekre, amelyek a kezembe kerülnek (legyen saját, könyvtári vagy kölcsönkért), hogy ha szökőévente egyszer valamilyen fatális véletlen folytán összemaszatolok egyet, szabályosan lelkiismeret furdalásom van miatta.

11. Befolyásol a könyv borítója és/vagy címe, hogy elolvasod-e az adott könyvet?

Igen, de ez csak akkor fordul elő, hogy ha nem tudom, mi legyen a következő olvasmányom - ez a veszély a legritkább esetben fenyeget csak -, és elkezdek nézelődni a neten vagy egy könyvesboltban.

12. Az oldalszám?

Igen, az oldalszám is befolyásol. Szeretem a hosszú, részletgazdag könyveket, és ha akad egy 150 oldalas kisregény (lásd Rejtő Jenő esetét), igazából nincs is olyan érzésem utána, mintha könyvet olvastam volna.

13. Hátralapozol, hogy tudd, mi lesz a vége?

Annak mégis mi értelme lenne?

14. Volt olyan könyv, amit többször elolvastál?

Igen, volt.

15. Ért könyvekkel kapcsolatos baleset (pl. leöntötted kávéval, stb.)?

Nem emlékszem rá, hogy olvasás közben történt volna ilyen, de egy-két hónapja Ripp Zoltán frissen vásárolt fűzött könyvét, a Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 c. munkáját rosszul tettem föl a szekrényem tetejére. Kis idő múlva két méteres magasságból úgy zuhant a padlóra, hogy a kemény fedélből egy az egyben kiszakadt a "hasznos tartalom". Csúnya látvány volt.

16. Eladod, ajándékozod a könyveidet, vagy mániákusan ragaszkodsz hozzájuk, akkor is, ha nem tetszik?

Nem jellemző rám, de egy-két pocsék könyv esetében előfordult már, hogy beadtam antikváriumba, vagy meghirdettem a Molyon.

17. Még a fürdőbe is magaddal viszed az aktuális olvasmányt, vagy csak otthon olvasol, esetleg más meghatározható helyen?

Ágyon elheveredve szeretek a legjobban olvasni. Nem nagyon hordozgatom magammal a könyveimet sehova, bár még gimisként Szegeden a Dóm térre kiülve... Nos, annak azért volt egy hangulata.

18. Vezetsz az olvasmányaidban valamilyen rendszert, felírod-e az elolvasott/megvett, megvásárolandó könyveket?

Igen, erre tökéletesen jó a Moly, élek is a rendszer által nyújtott lehetőségekkel.

Ingoványos talajra tévedtem azzal, hogy értékelést kell írnom Neil Gaiman Csillagpor c. regényéről, mert a fantasy világában nem nagyon vagyok otthon. Nem tudom megítélni, mi számít jónak vagy rossznak ebben a műfajban, mert nem olvastam túl sok könyvet a témában.

A regényre egyébként egy Moly-os kihíváson bukkantam. (Idén ez azért annyira nem meglepő, lesz még jó pár ilyen.) Liliane_Evans a tavaly augusztusi csillaghullás kapcsán találta ki, hogy meghirdeti Gaiman kötetének össznépi olvasását, és azt kell, hogy mondjam, jól tette. Ennek hiányában én például biztos nem vettem volna a kezembe, mert mint írtam, a fantasy elég távol áll tőlem. Mégis jó, hogy a látóterembe került, mert ez egy elbűvölően kedves, felnőtteknek szóló mese.

A műfaj sajátosságai miatt nagyon újszerű élményt jelentett az olvasása: ha nem szakmai témájú vagy ismeretterjesztő könyveket olvasok, akkor legszívesebben olyan - lehetőleg lélektani - regényeket, amelyekben aprólékosan kidolgozott karakterek vannak. A Csillagpor teljesen más dimenzióban mozgott, mégis tetszett. Nehezen tudom megfogalmazni, hogy miért, de az biztos közrejátszott, hogy Gaiman jól ír, könnyen befogadható stílusa van. Minden olyan elem jelen volt a regényben, ami egy jó történethez kell, és ezeket a szerző a megfelelő formában és arányban jelenítette meg. Meglepő és bizonyos tekintetben elismerésre méltó, hogy Gaiman a történet nyújtotta lehetőségekhez képest mennyire visszafogta magát: sok író biztos nem tudta volna visszatartani a szófosási kényszerét, és lazán feltornázta volna ezt a bő kétszáz oldalas regényt akár a triplájára is.

Emlékszem, hogy az egykori egyetemi szobatársam évekkel ezelőtt látta a Csillagpor filmadaptációját, és nagyon tetszett neki. Miközben olvastam a könyvet megnéztem a film ajánlóját, de már abból a két percből is annyira nyilvánvaló volt, hogy köszönő viszonyban sincs a regény történetével, hogy úgy döntöttem, nem nézem meg. Elég a könyv élménye, nem akarom az eredeti szellemiségét aláásni egy erősen "mozi-kompatibilis" változattal.

Évek óta nem olvastam már Lőrincz L. Lászlótól semmit, és ha karácsonyra nem lepnek meg ezzel a regényével, jó eséllyel még egy ideig nem szánom rá magam, hogy a kezembe vegyem valamelyik kötetét. Pedig gimisként nagyon szerettem a munkáit, egymás után olvastam őket, csak a tizedik története után már azt sem tudtam, hogy miről szólt a hatodik vagy hetedik, nem hogy az első: a kétség kívül olvasmányos regényei mintha - néhány változó mellett - ugyanarra a sablonra íródtak volna, így teljesen egybefolytak az emlékeimben.

Pont amiatt örültem mégis nagyon a Sindzse szemének, mert a lőrinczi regényvilágot - akarva, akaratlanul - a gimnáziumi éveimhez kötöm, így az egyes fejezeteket olvasgatva valahogy az akkori életérzés elevenedett meg bennem. Mint amikor valaki meghall a rádióban egy olyan slágert, ami a középiskolai éveiben uralta a toplistákat.

Ez a regény is hozza a jól megszokott lőrinczi szintet: helyszín a Himalája, a szereplők nyugati tudósok, az egészet körbelengi egy kis keleti misztikum, fejezetenként kötelezően felbukkan egy-egy hulla, fokozódik a feszültség, egyre átláthatatlanabb lesz a helyzet, majd a végén érkezik a rejtélyeket tisztázó megoldás. A gimis nosztalgiázás szempontjából ez így több, mint tökéletes volt, hiszen pontosan azt hozta, amire számítottam. Olyan krimi elevenedett a könyv oldalain, amilyet elképzeltem: jó ritmusú történet össze-vissza kuszálódó szálakkal, a feszültséget folyamatosan fenntartó, olvasmányos stílusban.

Más kérdés, hogy ez a "jól megszokott lőrinczi szint" az előző regényekhez hasonlóan magában rejtheti azt a veszélyt, hogy ez a történet is a feledés homályába merül majd: a rengeteg szereplő, a pörgő események és a gyilkosságok többszörösen összetett megoldása egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy hosszabb távon az ember megjegyezze a részleteket. Persze mindig vannak kivételek, de általában igaz: a dinamikus történetmesélés hátránya, hogy a szerzőknek gyakorlatilag nincs lehetőségük kidolgozni egy-egy karaktert vagy elmélyíteni bizonyos történeti elemeket, amelyek nyomán emlékezetes maradna a regény.

Olvasmányélménynek ideális, de maradandó műnek a fentiek miatt kevés. Ez azonban Lőrincz L. Lászlónál benne van a pakliban, és aki ennek tudatában kezdi el a könyvet, az biztos nem fog csalódni: jó kikapcsolódás lesz.